Halhatatlan zsidó temetők

Megnyílt Klein Rudolf: Az élet házai – Halhatatlan zsidó temetők című fotókiállítása a Műcsarnokban. 

Budapest, Pozsony, Berlin, Krakkó és más európai nagyvárosok zsidó temetőiben készült fotók láthatók Klein Rudolf új tárlatán a Műcsarnokban. A kiállítás elrendezése számomra olyan, mint egy nagyszabású tanulmányhoz elvégzett terepmunka eredménye: azt érzékelteti, hogy az élők miképpen gazdálkodnak (vagy nem gazdálkodnak) a holtak örökségével, vagyis azzal a „kő-léttel”, amivé egy ember emlékezete és síremléke válik.

Igen, ezek lehetnek a kulcsszavak Klein Rudolf nagyszerű anyagához: ő az emlékezet síremlékei között járva keresi az emberit. Szimbolikus munka ez, amelynek kereteit ő maga így határozza meg: „A hagyományos izraelita temetők olyanok, mint a régi krónikák hatalmas lapjai, vagy akár a Szentírás, ahol a síremlékek a földre rótt betűk, az ösvények a fehér háttér […] A zsidó sírkövek sorai között futó keskeny utak a pergamen tömött sorai közül kivilágló fehérséget, a síremlékek feszes ritmusa a Szentírás szünet nélkül egybeírt szavainak héber betűit idézik, mintha csak azért szorították volna össze őket, hogy helyet takarítsanak meg és még tömörebb szövegek születhessenek”.

A tárlatot Nagy Károly Zsolt fotográfus, református teológus, kulturális antropológus nyitotta meg, aki így kapcsolódott a Klein Rudolf által is említett héber szövegekhez: „Teológiai tanulmányaim egyik különös élménye volt a héber szövegekkel vívott küzdelem során az, ahogy megtanultam nem kimondani az Örökkévaló leírt nevét, illetve megtanultam mást mondani helyette. Ez a sajátos hiány-jelenlét itatja át számomra Klein Rudolf képeit is, melyek így a kultúrára vonatkozó megannyi állításon túl azért mégiscsak egy nagy és jelentős egzisztenciális kérdést fogalmaznak meg, és arra sarkallnak, hogy a sírkövek tömött sorai között futó keskeny utak mentén, mint a pergamen sorai közül kivilágló fehérségben, vagyis a sorok közti hiányban, az Örökkévaló jelenlétét keressem”.

S milyen érdekes szembesülni vele, hogy Klein Rudolf nem ragaszkodik az általa is említett írott szöveg kettős színvilágához! Ennek következtében jóval több színes képet állított ki, mint fekete-fehéret. Pedig a szemünk (vagy inkább emlékezetünk) a temetők hangulatához önkéntelenül is a fekete-fehéret párosítja, az élet és halál legegyszerűbben megragadható ellentétpárját. Ám ezen a tárlaton a színek harsánysága úgy virít, mintha a fotográfus témája a diadalmasan élő élet volna. S ki tudja, a halál talán magában rejti ezt is, hiszen a temetők – vagyis az élet házai – annak lenyomatai, hogy az ember újra és újra győzedelmeskedik a halál fölött: folyamatosan újrateremti, újraképzeli, újraírja és újraértelmezi önmagát.

Teljes cikk.