Hagyomány és újítás a pesti zsidónegyed közösségi életében az 1830-as években Kaczér Illés Zsidó legendá-jában

A magyarországi olvasók előtt kevéssé ismert történelmi családregény – nevezhetnénk család- és közösségtörténeti regénynek is –, Kaczér Illés tetralógiája, melynek második részében a reformkori pesti zsidó közösségi élet rajzát nyújtja. A négykötetes mű azt a 19. század elejétől a harmincas évek végéig tartó időszakot mutatja be, amelyben a más-más irányból és más-más időpontban betelepedett zsidóság Magyarország falvaiban, kisvárosaiban, valamint a fejlődésnek induló Pest zsidó negyedében a helyi adottságokhoz alkalmazkodva kezdte kialakítani életformáját. Bécs közvetítésével a nyugat-európai zsidóság körében hódító vallási és világi reformok szelleme is hatott rájuk, változtatott szokásaikon és küllemükön. A gazdasági élet új lehetőségei vállalkozó kedvüket ösztönözték, kezdeményező szellemük új és új területek felé fordította őket. Kialakulóban voltak azok a kereskedelmi, ipari, pénzügyi tevékenységek, melyekben a századvég-századforduló kapitalista társadalma majd meghatározó és vezető szerepet juttat a magyarországi zsidóságnak. Bár a 19. század elejére visszanyúló kezdeteket a közép-európai – ezen belül a magyarországi – zsidóság mindennapi életével, hagyomány- és szokásrendjével, a gazdatársadalmakban elfoglalt helyével foglalkozó történészek, közgazdászok, szociológusok sokféle nézőpontból vizsgálják[1], a válaszok csak ritkán lépnek túl a statisztikailag is megragadható forrásokon, s így mellőzik a változások mindennapi életben követhető hatását, a kisebb csoportok – család, zsinagógai közösség, baráti és munkakapcsolat során létre jövő kisebb-nagyobb társaságok – kialakulására és sorsára való befolyását. A mindennapi élet és mentalitás kutatásához a gyakrabban használt magániratok mellett – napló, levelezés, visszaemlékezés – sokatmondó forrás lehet a szépirodalom (leginkább az elbeszélő művek): bár lényegi jellemzője a különböző forrásokból szabadon fölépített történet elbeszélése, a való élet körülményeinek s eseményeinek megjelenítésére és értelmezésére is törekszik.

A reformkori magyar elbeszélő irodalom – s benne az első magyarul író zsidó írónemzedék novellakísérletei is – vagy életképszerűen örökíti meg, vagy a megoldásra váró társadalmi problémák részeként mutatja be a korabeli zsidóság szokásait, életformáját, a környezethez való viszonyát és a gazdatársadalommal való kapcsolatát.[2] Ebben a korszakban még hiányoznak azok a zsidó szerzőktől származó nagyobb lélegzetű irodalmi művek, melyek a századvégen már regénytémává avatják a zsidó közösség mindennapi életét.

Kaczér Illés száz-százötven év távlatából tekint vissza[3] és kelti életre a reformkor és az azt megelőző évtizedek vidéki zsidóságának mindennapjait, a pesti zsidó negyed életformáját, a családi és közösségi élet napi eseményeit, a közösség életében történt változásokat, a gazdatársadalomban való elhelyezkedés folyamatának kezdetét. A történelmi háttéranyag módszeres kutatását is föltételezhetjük Kaczér egy újságcikkének rövid utalása alapján[4], a regényfolyam egésze pedig az írónak a reformkorról való széleskörű – történeti, irodalmi – ismereteit tanúsítja. A regénytörténetben szervesen összefonódik fikció és történeti tény, de a cselekmény és a regényalakok fő forrása minden bizonnyal az a számtalan anekdotikus történet, mely elhangozhatott családjában és apja kocsmájában, az a kollektív emlékezet, melyet a zsidó családok generációkon keresztül őriznek és adnak tovább saját múltjukról, az apák sorsáról. Kaczér tetralógiája számos önéletrajzi elemre is épít: családtagjait, ismerőseit – helyenként saját nevükön – egy korábbi történelmi korszakban kelti életre, és teszi meg egy előző kor jellegzetes alakjaivá. Az idősíkok összeolvadása, a megtanult ismeretanyag és a saját, személyes élmények egységes regénycselekménnyé formálása avatja a négykötetes Zsidó legendá-t a 19. századi magyarországi zsidó közösség emlékezetének különleges és csaknem egyedülálló szépirodalmi forrásává.

A vidék: zsinagóga és szalon

A tetralógia második és harmadik kötetének legfontosabb színtere a pesti zsidó negyed, és a Pest környékén alapított új városrész, a majdani Újpest.[5] Főszereplője Mailech[6], a lápfalvi kocsmáros, Sulem fia, aki házalóként már bejárta az ország jórészét, és a vándorélet izgalmai, tapasztalatai után Pestre szeretne bekerülni. Bár anyai nagynénje, a tudós Dvóra és családja a terézvárosi gettó-ban[7] lakik, érvényesülését nem e jómódú rokonságra, hanem saját terveire, ügyességére szeretné alapozni. Történetén keresztül föltárul a pesti zsidó negyed harmincas évekbeli világa, mely részben híven őrzi, részben pedig megtagadja azt a zsidó életet, melyben Mailech felnőtt, melyet a láp menti kocsmában örökségbe kapott és a környező falvakból vagy kisvárosokból jól ismert.

Az otthoni élet, gyerekkora világa egységes volt, a kézműves, kereskedő vagy árendás családfő élete műhelye, boltja vagy árendája és a zsinagóga között oszlott meg. Csaknem valamennyien kiérdemelték a „tálmid háhám” (tanuló bölcs) megtisztelő címet, életüknek elválaszthatatlan része volt a zsidó hagyomány tanulmányozása, az írott tannal való folyamatos kapcsolat és a „pilpul”, azaz a nehéz passzusok elmét csiszoló megvitatása.

A zsinagógai élet nemcsak a vallással és a hagyománnyal való zavartalan kapcsolatot ápolja, hanem a közösségi és társasági élet színtere is. A zsinagógaudvaron gyűlik össze a helyi vagy környékbeli zsidó lakosság, itt találkoznak először a távolról érkezővel, hogy vendégfogadó házukhoz vezessék. A messziről érkező tartja fenn az egymástól távoli közösségek között a folytonos kapcsolatot, az állandó híráramlást, biztosítja a kis közösségek naprakész ismereteit a nagy közösségről. Itt vitatják meg, kinek milyen segítségre, támogatásra van szüksége, hogyan és kik gondoskodnak a rászorulókról. Itt köttetnek az üzletek és házasságok, itt bővülnek a baráti, üzleti és családi kapcsolatok.

A társasági, üzleti élet, a kapcsolatápolás a családfő gondja, de mindennapi gyakorlatában meghatározó szerep hárul a nőkre is. A tetralógia két nő főszereplője, Malkele és nővére, Dvóra nem csak az otthon és a család keretét és légkörét teremti meg – és nyújt ezzel biztos hátteret a külvilággal való kapcsolathoz – egyéniségük, gondolkodásmódjuk, viselkedésük, tanácsaik ugyanúgy befolyásolják a családi légkört és a családtagok közti kapcsolatot, mint a közösségi-társasági vagy üzleti életre vonatkozó döntéseket. Több hajlékonyság, rugalmasság jellemzi őket, mint a férfiakat, legyen szó akár a gyerekek viselkedésének, tulajdonságainak megértéséről, akár váratlan vagy fenyegető helyzetek megítéléséről. Fogékonyabbak a megszokottól eltérő jelenségekre, felismerik a változó világhoz igazodás szükségességét, az új helyét a hagyományok között vagy mellett. De nem csak a két család belső életében kapnak meghatározó szerepet a nők. Nagykároly zsidó közösségi életének megújítási kísérlete, a csütörtöki szalon is egy nőszereplőhöz kapcsolódik.

A regényben szorosan összefügg a hagyományos vallási keret, illetve a társas együttlét megújításának kísérlete. A nagykárolyi zsinagóga ifjabb és mozgékony tagjai, akik messzi vidékekre jutnak el árubeszerző és -értékesítő körútjaik során, megfordulnak Bécsben és Pesten is. Az ottani zsinagógákban meghallgatva a híres Sulzert[8] és pesti tanítványát, Denhof[9] kántort, újításra határozzák el magukat. Csaknem hatszáz lelket számláló évszázados községükben[10] a kiöregedett előénekes helyett ők is kántort szeretnének alkalmazni. A választás a szigeti fidler[11], Cháim Leib két fiára esik, akik hagyományos öltözékben, suhogó kaftánban, talisszal[12] a vállukon, fekete bársonysipkával a fejük búbján jelennek meg a próbaéneklésre. A zsúfolásig megtelt zsinagógában különösen a karzat női közönsége ünnepli a kántorjelöltek új melódiáit, de a lengyel-haszid zsinagógákban ismert arameus dallamok azokat is meghódítják, akik ellenérzéssel fogadták a kántorfiúkat. A lelkes hangulatot a hagyományhű rabbi intelmei csendesítik le, aki gunyoros felhangokkal nyugtázza, hogy a karzat szokatlanul népes női közönségét nemcsak a szalonok spinétjei és zongorái, hanem az ősi egyházi dallamok is lelkesítik, de megbotránkoztatónak tartja, hogy az asszonyok csipkefőkötő helyett férfiöltözethez illő kalapban jelennek meg, sőt egyikük kalapján „valamelyik nagy afrikai madár farkából” kitépett toll díszeleg.

Mindenki láthatta, hogy a strucctollas Rembrandt-kalapot Adél asszony, ifj. Roóz Fülöp selyem- és bársonykereskedő felesége viseli, aki kihívásnak tekinti a rabbi megjegyzését, és csütörtöki szalonjában való fellépésre kéri fel a két kántorfiút.

A csütörtöki szalon a fiatalok találkozóhelye, Adél asszony itt szemeli ki az egymáshoz illő párokat, és itt terjeszti a Pesten, Brünnben, Bécsben megismert új divatot. E távoli városokba férje kísérőjeként jut el, s nemcsak új ruhákat és kalapokat hoz haza, hanem új könyveket, kottákat is, igyekszik a helybeli ifjúságot a világi tanulmányok és a művelt népek felé fordítani. A tehetséges fiatalok az ő támogatásával és segítségével távolodnak el a hagyományos oktatástól, készülnek a keresztény iskolák vizsgáira, hogy azután a pesti orvosi egyetemen folytassák tanulmányaikat. A szalon életében a zenének is fontos helye van. Adél asszony maga is szívesen énekel, de ennél is szívesebben foglalkozik fiatal tehetségekkel, addig csiszolja hangjukat, finomítja az előadásmódot, míg felléphetnek a szalon közönsége előtt.

A fiatalabb szigeti kántorfiú bemutatkozását éjszakába nyúló fárasztó próbák előzik meg, el kell távolodnia a zsinagógai előadásmódtól, meg kell tanulnia Mozart, Beethoven, Haydn, valamint a művelt nyugaton egyre divatosabbá váló, nemrég elhunyt Schubert szerzeményeit.

A hosszú előkészületek zárt zsalugáterek mögött zajlanak. A meglepetés nem csak a csütörtöki állandó vendégek számára készül, a különlegesnek ígérkező estre hivatalosak a megye és város zenekedvelő hölgyei és urai, az alispán, a főispán, a megyekövet, a polgármester, a károlyi zsidóság főúri védnöke, a gróf és családja is.[13] Az est külsőségeit is gondosan előkészítik: fogadni és helyükre vezetni kell a vendégeket, a műsor két része között felszolgálni a frissítőt, koppantani és cserélni a gyertyákat. A főteremben az első két sorban foglalnak helyet az est rendkívüli vendégei, az igazi zeneértők – Adél asszony számára ők a legfontosabbak: a károlyi nemes kisasszonyok zongoratanárnője, a polgármester helyettese, aki tárogatón játszik, az alispáni írnok, a követ unokahúga, Kölcsey Antónia. A második termet a szalon megszokott közönsége tölti meg, de az estnek van egy harmadik, utcai közönsége is, amely az ablakok alatt állva kíséri figyelemmel a különleges zenei eseményt.

Az est a tervek szerint a két kántorfiú duettjével ért volna véget, de Adél asszony meglepetésére egyikük leinti zongorakíséretét, váratlanul toppant és tapsol. Erre a jelre – ez alkalomra küllemében is átalakult testvére (zsinóros atillát visel, s megnyírt oldalszakállába fésülte tincseit) – átveszi a lendületes ritmust és a zabolátlan litván-orosz-jiddis dallamot. A tetszés első jele az utcai közönség (vásárosok, kikiáltók, fűszeres kofák, fütyülős zsidók, suszterek, üvegesek, tollasok, ócskások, rongyszedők, halott-mosók, bérimádkozók, bóherek) felől érkezik. A hagyományhű jesivanövedékek[14], a kaftános galiciáner haszidok[15] tapssal, lábdobogással kísérik a zsinagógai dal változó strófáit. Meglepő viszont, hogy a főterem közönsége is tapsol, a zongoratanár kisasszony és Kölcsey Antónia eredetinek tartja a keleti táncéneket, a polgármester helyettes szerint a keservesen vidám héber kurjongatás kiválóan alkalmas dudára és klarinétra, az alispáni másodtitkár az értelmetlen hadarást jobban kedveli, mint a Bécsből érkező német szövegű nótákat. A lelkes taps a dal ismétlését rendeli, az újraéneklés már nem a két kántorfiú magánszáma, csatlakozik hozzájuk a tisztultabb zenei élvezetre még éretlen utcai közönség, és a főteremben a megye előkelőségei velük együtt, zsidó módra tapsolnak, toppantanak, kurjongatnak. A szalon megszokott közönségét pedig csak a házfal választja el az utca hallgatóságától. A szalonban, ahol Adél asszony szerint nincs helye a nyers tréfáknak, rigmusoknak, orosz-lengyel zsidó és héber dallamoknak, a csütörtöki állandó vendégek és a rendkívüli alkalomra meghívott előkelőségek együtt lármáznak, gajdolnak, „visszasüllyednek a litván haszidok és a pusztai dervisek” szilajságába.[16]

A kántorfiúk zsinagógai szereplése és szalonbeli fellépése is kísérlet az új meghonosítására, de mindkettő visszakanyarodik a hagyományhoz. A kántorfiúk tiszteletére összegyűlt zsinagógabeli közönség a hagyományhű rabbi intelmei miatt oszlik szét. A második esetben a kántorfiúk maguk térnek vissza a hagyományos dallamokhoz és előadásmódhoz, s ezzel kapcsolják össze a közönség belső és külső csoportjait. Adél asszony kísérletének megvannak a maga sikerei: a szalon fiatal, a hagyomány által tiltott világi műveltségre fogékony tagjai közül többen kikerülnek a vidéki vagy kisvárosi környezetből, és a nagyvárosi közösségek tagjaivá válnak. Ők azonban kivételek, a kisváros, de még a szalon válogatott közönsége sem érett a pesti vagy a külföldi nagyvárosok divatos műveltségének maradéktalan befogadására. Másfelől maguk az újítók is bizonytalanok: Károlyban azok a kántorfiúk volnának hivatva a zsinagógai hagyományt megújítani, akik egyrészt a külföldről hozott legújabb és legdivatosabb zenét tolmácsolják a szalonban, másrészt az estet saját hagyományukhoz való visszatéréssel zárják le.

A pesti közösségi élet más kereteket kínál, itt a régi és az új, harcban egymással, alakítja ki a maga közösségi-társasági színtereit, megőrizve vagy megújítva a közös hagyomány alapjait. Adél asszony szalonjához hasonló társasági körre nincs példa a Zsidó legenda Pesten játszódó fejezeteiben. Ugyanazok a feladatok, melyeket a kisvárosi szalon hivatott ellátni, más helyszíneken, családi vagy közösségi környezetben találnak otthonra.

A hangosak öreg zsinagógája Pesten

A Pesten élő, tűrt, félig tűrt, tűretlen zsidók,[17] a terézvárosi gettó lakói a hatóság szerint osztatlan, jogilag el nem ismert gyülekezet. A közösség belső élete azonban korántsem osztatlan. A társadalmi rétegződés különbségei, a megélhetést biztosító foglalkozások, a hagyományőrző és a reformtörekvéseket követő zsinagógai közösségek más-más életformát alakítanak ki, eltérőek a vallási szokások, különbözik a nagyobb közösség háttere, a család életvitele.

Az Orczy-házban[18] működő öreg zsinagóga a gettóközösség nagyobb részének legfontosabb társaséleti színtere.

A teljes tanulmány itt olvasható.

---