„Ha finoman akarok fogalmazni, az udvari díszzsidó szerepét tölti be” – interjú Karsai Lászlóval

Írta: Szegő Péter/Budapest Beacon - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

 A Szálasi-korszakban a zsidóknak nagyobb volt a túlélési esélyük, mint a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány idején – állítja Karsai László, a Szegedi Tudományegyetem történészprofesszora

Karsai László, 2016. június 8., II. Fotó kettőspont Budapest Beacon

Karsai László dedikál a könyvbemutató után. Fotó: Budapest Beacon, Szegő Péter

 …aki Szálasi Ferencről szóló életrajzi kötete megjelenése alkalmából adott interjút a Budapest Beaconnek. Összesen mintegy kétszázezer zsidó lehetett Budapesten a nyilas hatalomátvétel idején, akiknek mintegy háromnegyede érhette meg a felszabadulást – véli a szakember. Karsai egyebek mellett arra is fölhívja a figyelmet, hogy a II. világháborúban semleges Törökország – bármit is állít az európai uniós integráció kedvéért a mostani török kormányzat – egyáltalán nem vett részt az embermentésben, sőt: kifejezetten ellenségesen viszonyult a zsidómentésnek még a gondolatához is. A történészprofesszor élénk szavakkal bírálta több kollégáját is, többek közt a Veritas Intézet főigazgatóját és annak egyik, Hóman Bálintot szerinte rehabilitálni igyekvő munkatársát. Karsai ugyanakkor egyetért 2010-es önmagával, amikor a Kuruc.infón vitatkozott a Soá-tagadókkal.

Szerdán Budapesten bemutatták Karsai László történészprofesszor Szálasi Ferenc – politikai életrajz című, a Balassi Kiadónál most megjelent kötetét. Interjúnk a szerzővel közvetlenül a könyvbemutató előtt készült.

Budapest Beacon: Kérem, hogy pár tételmondatban foglalja össze a kötet legfőbb állításait!

Karsai László: Egy: Szálasi nemcsak egy őszinte magyar soviniszta-nacionalista volt, hanem függetlenségi álláspontját a németekkel szemben is következetesen képviselte. Ellentétben a régebbi szakirodalmi állításokkal, 1944 szeptemberéig sem pénzbeli, sem politikai vagy más támogatást nem kapott Berlintől. Ekkor már a németek ráfanyalodtak, és októberben az ismert módon hatalomra juttatták. Kettő: Szálasi egy közveszélyes rendszert épített föl, de hogy önveszélyes, bezárható elmebeteg lett volna, abban erőteljesen kételkedem. Egy fanatikus megszállott volt, aki körülbelül 1940-től fokozatosan egyre inkább elzárta magát minden olyan információtól, mely az ő nagyon harmonikus világképét – tehát a német győzelembe és ezen keresztül a hungarizmus győzelmébe vetett hitét – esetleg megkérdőjelezte, netán összeroppanthatta volna. Három: a Szálasi-korszakban a zsidóknak nagyobb volt a túlélési esélyük, mint a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány idején. Amikor ezt az alapállításomat először elmondtam, botrány tört ki. Soá-túlélő fiaként nehezen vagyok antiszemitizmussal vádolható, de a támadások egy része megkérdőjelezte a józan ítélőképességemet. Sokan azt mondták, megbolondultam, hogy nem látom, milyen szörnyű volt a nyilasterror Budapesten. Hogy merem én egyáltalán azt állítani, hogy Szálasi idején nagyobb volt a túlélési esélye egy zsidónak, mint a Sztójay-kormány idején? Hogy hogyan merem, azt a könyvem legalább két fejezetében fejtem ki.

BB: Amikor a zsidók túlélési esélyeiről beszélünk, nem érdemes mind a Sztójay-kormányra, mind a Szálasi-korszakra vonatkoztatva kettéválasztani a fővárosi és a vidéki zsidóságot?

K. L.: Nyilvánvalóan érdemes. Sokan nem tudják, hogy 1944. július 6-án Horthy csak fölfüggesztette a deportálásokat, de nem állíttatta le. Augusztusban ismét engedélyezte a deportálásokat, és a fővárosi zsidóság csak Románia kiugrása miatt kerülte el a deportálást. A fővárosi zsidók életét a nyilasrendszerben döntően az befolyásolta, hogy Szálasi egy opportunista politikus volt. Azt mondta, hogy a semleges országok diplomatái akkor védhetik a zsidókat, ha cserébe az adott kormányok elismerik az ő rendszerét. Ezt az árat nem volt hajlandó minden semleges állam megfizetni. Angelo Rotta pápai nuncius például azt hazudta a nyilasoknak, hogy megkapta a hivatalos vatikáni értesítést, mely szerint elismerik a Szálasi-rendszert. A Vatikánnak esze ágában sem volt a Szálasi-rendszert elismerni, de a nyilas külügyminisztériumban készpénznek vették Rotta szavait. Spanyolország és Törökország diplomatái is azt mondták, hogy elismerik az új hatalmat. Törökország azonban – bármit is állít az európai uniós integráció kedvéért a mostani török kormányzat – egyáltalán nem vett részt az embermentésben, sőt: kifejezetten ellenségesen viszonyult a zsidómentésnek még a gondolatához is. Bár a legismertebb embermentő a svéd Raoul Wallenberg, de nem azért, amit tett, hanem tragikus sorsa miatt. 1945 januárjában a szovjetek elrabolták és minden bizonnyal valamikor a negyvenes vagy az ötvenes években meggyilkolták. Azt, amit ezzel kapcsolatban a szovjet, illetve az orosz hatóságok hazudoznak ötven-hatvan éve, engem semmiképpen nem győzött meg. Wallenbergnél jóval több embert helyezett védelem alá Carl Lutz svájci alkonzul. A szempontunkból az érdekes inkább az, hogy Szálasi a németek akarata ellenére hozta létre a nemzetközi gettót az Újlipótvárosban, és a németek ellenére – sőt: a németek határozott tiltakozását kiváltva – állította le 1944. november 21-én Pestről a halálmeneteket.

BB: Ha ez így van, hogy indulhatott el november 26-án a nagypapám Mauthausenbe?

K. L.: Nem szeretnék családi emlékekben kotorászni, de november utolsó napjaiban még vonattal szállítottak ki munkaszolgálatosokat a Józsefvárosi pályaudvarról. Viszont amikor a németek megtudták, hogy Szálasi leállította a halálmeneteket, nagyon kemény és határozott jegyzékben követelték azok újbóli indítását, azaz a munkaszolgálatosok átadásának folytatását, mire a fönnmaradt német diplomáciai jelentés szerint Szálasi kifejezetten pimaszul azt üzente Ribbentrop német külügyminiszternek, miszerint minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ezt a kérést figyelembe vegye. Nem sikerült figyelembe venni, ehelyett megszervezte a nagygettót az Erzsébetváros belső részén. A nagygettóban mintegy hetvenezer, a nemzetközi gettóban harmincezer ember túlélte a Soát. Ez példátlan a tengelyhatalmak és szövetségeseik által ellenőrzött területeket illetően.

BB: Ez milyen arányt jelent?

K. L.: Számításaim szerint mintegy kétszázezer zsidó volt Budapesten a nyilas hatalomátvételkor. Ebben a számban nincsenek benne azon budapesti zsidók, akik ebben az időben például munkaszolgálatosok voltak a Kárpátalján, hanem kifejezetten azokról van szó, akik a fővárosban voltak ekkor. Közülük tehát a két gettóban összesen százezren szabadultak föl 1945. január 18-án. Itt-ott bujkálva további mintegy harmincezer zsidó élte túl a vészkorszakot, húszezret pedig a nyilasok idején deportáltak, vagy munkaszolgálatosként átadtak a németeknek, de túlélték a Soát. A nyilasok az én becslésem szerint mintegy ötvenezer zsidó haláláért felelősek. Amikor azt állítom, hogy a túlélési esély a nyilasok alatt, egy szörnyű, embertelen, pusztító diktatórikus rendszerben is jobb volt, mint a Sztójay-kormány idején, akkor nem fölmenteni kívánom Szálasit, hanem egy tárgyilagos képet akarok festeni róla. A nyilas uralom emlékének egyik legjellemzőbb képe, hogy a Dunába lőttek zsidókat. Egyes becslések szerint két-háromezer, az én becslésem szerint nyolc-tízezer embert gyilkoltak meg ilyen módon Budapesten. Ennyi embert naponta gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban. Volt, hogy napi tíz-, sőt néha tizenötezer ember érkezett oda Magyarországról 1944. május 15-e és július 9-e között.

A teljes cikk itt olvasható.

[popup][/popup]