Gulliver úgy néz Magyarországra, ahogy a mai magyarok nem tudnak

A „Tudjukkik” ügynökeként Gulliver olyan fénytörésből tekint Magyarországra, ahogyan a mai magyarok nem képesek – állítja Rubin Eszter, akinek a 2012-es Barhesz után idén jelenik meg a második regénye.

Tudom, nem illik mások nevével játszani, de Rubin Eszter kapcsán nem tudom kihagyni azt a megjegyzést, hogy a Gulliver-jelentések következő szerzője számomra egy frissen fölfedezett, irodalmilag csiszolt drágakő: úgy csodálkoztam rá, ahogyan ritka tüneményre szokott az ember. Ezt azért bocsátom előre, mert korábban sem őt, sem az írásait nem ismertem, ám Gulliver bőrébe bújva annyira jót írt – jövő hétfőn majd meglátják! –, hogy eldöntöttem: az olvasója leszek.

Igaz, lehetnék az evője is. Merthogy habár Rubin Eszter eredetileg társadalomtudományi karon diplomázott, majd művészeti iskolát végzett, életének egyik legmeghatározóbb eleme mégis a gasztronómia – nemrégiben még cukrász szakképesítést is szerzett –, a másik pedig a zsidóság. E kettő elegyét az első, 2012-ben megjelent családregényének címe így ötvözi: Barhesz. (Ez az a fonott kalács, amit a zsidók péntek este, a szombat bejövetelekor és minden fontos ünnepen fogyasztanak.)

Ahhoz, hogy ez a könyv megszülessen, valakinek meg kellett halnia. És ez a valaki Rubin Eszter kisfia volt. Egy ilyen veszteséget lehetetlen kiheverni, a fájdalmat azonban ki lehet írni magunkból. Ez csinált Rubin Eszterből írót. – Olyan nehéz élethelyzetbe kerültem, hogy képtelen voltam bármi mást csinálni, ezért kezdtem írni – magyarázza –, és azt vettem észre, hogy a szövegből kialakul valami. Egy regény.

Pedig korábban sohasem írt. Nem író volt, hanem olvasó, elsősorban magyar és amerikai zsidó szerzőket olvasott. Aztán a veszteség és a gyász kiváltotta másfajta tudatállapotban átszakadt a gát.

A Barhesz komoly kísérlet arra, kell-e a megrendítő témához teátrális körítés. A szerző számára fontos volt, hogy ne patetikus módon fogalmazódjon meg, ami vele és a kisfiával történt. Elvégre mindannyiunkkal történnek tragédiák, mégsem élünk drámai díszletek között.

– A könyvet a kisfiam haláláról írtam, mégis az életről szól – mondja –, úgy vagyok ezzel, mint a zsidósággal, történjék bármi, mindig az életet kell választani. Nekem a zsidóság sokkal inkább a pozitív identitás lehetséges megéléséről szól, nem csak a szenvedéstörténetről. Pedig egy több ezer éves népet nem lehet kizárólag egy tragikus történelmi pillanattal azonosítani.

A teljes cikk itt olvasható.