Grúziai zsidók – egy diaszpóra története

Írta: wangfolyo.com - Rovat: Hírek - lapszemle, Külföld

A ʻgrúziai zsidók’ (ქართველი ებრაელები, kartveli ebraelebia kaukázusi régió egyik legrégebbi közösségét alkotják. Egyesek szerint 2600 évvel ezelőtt érkeztek ide, s ilyenformán egyszersmind ők az egyik legrégebbi fennmaradt diaszpóra-közösség is. Erről tanúskodik számos középkori grúz krónika is, mint például a ʻKartli megtérése’ (მოქცევაი ქართლისაი, moqtsevai kartlisai), a grúziai zsidó közösség történetének egyedülálló helyi forrása. A grúz zsidók régtől fogva sajátos csoportot alkotnak, amely elkülönül nemcsak a helyi őslakos népességtől, hanem más zsidó közösségektől, így az askenázi zsidóktól is.

Grúziai zsidó férfi

Grúziai zsidó férfi (19. század végi felvétel)

A grúz zsidók földműveléssel, állattenyésztéssel, kézművességgel és kereskedelemmel foglalkoztak. A diaszpóra-lét körülményeiből fakadóan sokan tartottak juhot és marhát, műveltek szőlőt vagy földet, de ez soha nem számított fő foglalkozásuknak. A gazdálkodásnak ez a fajtája mindig bizonyos mértékig statikus maradt a kereskedelem dinamizmusával szemben, s fő gazdasági tevékenységük a kiskereskedelem volt. A legtöbb kereskedő vándor édességárus volt, akik egész héten a környék falvait járták lovon vagy gyalog, hátukra vagy lovukra kötött zsákkal. Némelyikük munkája miatt hónapokra vagy akár az egész évre is távol volt lakóhelyétől, s csupán a vallási ünnepek nyújtottak alkalmat a családi tűzhelyhez való visszatérésre.

Tefler angol utazó szerint Samtskhe tartomány északi részében a kereskedelem szinte teljes egészében Lailashi falu zsidóinak kezében volt. A falvak lakói sót, cserépedényeket, fémeket és háztartási eszközöket vásároltak a zsidó kereskedőktől, s háziállatokkal és bőrökkel fizettek érte. A nyereség igen alacsony volt, a kockázat pedig igen magas, az utak veszélyesek, s a vándor árusok gyakran estek rablók áldozatául.

Grúziai zsidó nő

Grúziai zsidó nő (19. század végi felvétel)

A vándor kereskedők jómódú nagykereskedőktől vásárolták az árut, akiknek boltjaik vagy pultjaik voltak a piacon. A gazdag kereskedők – akik szép számmal éltek Akhaltsikhe városában – az oszmán birodalomból importálták áruikat. A 19. században, az Európa és Oroszország közötti kereskedelem fellendülésének idején – köszönhetően a vasútépítésnek és a fekete-tengeri kereskedővárosok ezt követő fejlődésének – egyre több zsidó kereskedő vándorolt el innen, főleg az olyan környező nagyobb városokba, mint Kutaiszi, Tbiliszi (akkor még Tiflisz), Batumi és Poti. Ez a helyi gazdaság olyanfajta átalakulásával járt, amely nem ritka a diaszpóra-közösségek esetében:a „mozgásra” alapozott társadalom egy „kevésbé dinamikus”, kézművességre alapozott társadalommá vált. Nem mintha a kézművesség azelőtt hiányzott volna a közösség munkamegosztásából, de mindaddig nyilvánvalóan másodrendű szerepet játszott.

Ahogy azt az akhaltsikhei Rabati erőd múzeumában őrzött rajzok tanúsítják, a 19. század végéig a zsidó kézművesek főként szövéssel és kelmefestéssel foglalkoztak, majd a 20. századtól kezdve egyre többen váltak kalapossá, cipésszé, üvegessé, hordárrá, kocsissá, szappankészítővé, sőt cipőpucolóvá vagy fotográfussá.

Különösen a török határtól csupán néhány kilométerre fekvő Akhaltsikhe városa érezte meg nagyon a gazdasági változást, minthogy zsidó közössége mindig is az egykori oszmán birodalommal való kereskedelemből élt. Ez a közösség a század elejétől kezdve gyors demográfiai csökkenést élt át, mindenekelőtt azért, mert a tehetősebb zsidó családok a nagyobb városokba és kereskedelmi központokba költöztek át.

A kommunizmus beköszöntével a 20-as évektől kezdődően a kereskedelem további, drasztikus és feltartóztathatatlan sorvadásnak indult, miközben a mezőgazdaság és ipar fejlődése fellendült. Az iparosítás és szekularizáció új politikája, valamint az OZET  (Общество землеустройства еврейских трудящихся, A zsidó mezőgazdasági dolgozók társasága) létrehozása 1927-28-ban, és a zsidó vezetés alatt álló kolhozok 1938-ig tartó kísérlete súlyosan érintették a hagyományos családszerkezetetet. A kicsi, de homogén zsidó közösségek, amelyeknek mindaddig sikerült megőrizniük nyelvüket, a 30-as évekkel kezdődően elszigetelődtek, és felaprózódtak a különféle téeszek között, s így hagyományos közösségi életük egyre inkább sorvadásnak indult.

Grúzia

Az első akhaltsikhei zsinagóga az új zsinagóga felől nézve, háttérben a várral (a szerző felvétele)

A kommunizmus valláspolitikájának köszönhetően mára nagyon kevés zsinagóga maradt Grúziában. A legrégebbi akhaltsikhei zsinagógát, amely még ma is működhetne, 1741-ben alapították. A régi zsinagóga azonban már régen nem működik, csupán kőépülete áll két iszapfolyó között, amilyenek az utcák Rabatiban, a város legrégebbi negyedében. A szovjet időkben zárták be és alakították sportpalotává. Az 1902-ben épült, ma is működő új zsinagóga csupán húsz méterrel feljebb áll, jóval szerényebb épületben. Egyetlen ismertetőjele egy kis Dávid-csillag a hagyományos alumíniumtető árnyékában.

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás

Címkék:Grúziai zsidók