“Gondolom, ez így is marad” – Vajda Mihály filozófus
Interjúalanyunk pályájának íve a kommunizmus ifjúkori elfogadásától az újbaloldaliságon át a demokratikus ellenzék peremvidékén való tudós buzgólkodásig, majd pedig a marxizmusból való végső kiábrándulásig vezetett. Vajda ma a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem filozófia tanszékének vezetője. Írt könyvet Husserlről, Heideggerről, a fasizmusról, a szocializmusról, a posztmodernről és Oroszországról. Ám most nem műveiről, hanem az identitásáról, zsidóságáról s az azt meghatározó alapélményekről faggatta őt munkatársunk. (Aki, már most szólunk, egyben unokahúga is: ezért a tegeződés.) – írja a Magyar Narancs.
Vajda Mihály
Vajda Mihály: Kezdjük a legelején. Apám vonalán sehogy se tudok elindulni. A születési bizonyítványában az áll, hogy apja Weiss Márkus Dávid, más néven Miksa, anyja Politzer Katalin, apja foglalkozása: balatonfőkajári pálinkás. Apám szülei már Pesten haltak meg. Mégis el akarok menni a balatonfőkajári zsidótemetőbe. De hogy mit keresek ott? Weisseket? Minden második zsidót Weissnek hívtak! Politzernek talán csak minden ötödiket.
Anyám vonalán addig jutottam, hogy a család Temesvárról jött. Nagyanyámat Ürményi Hildának hívták, Nasser Lipót aranyműveshez ment férjhez valamikor a századforduló táján, akinek első általam ismert pesti lakhelye a Gozsdu udvar volt – akkoriban arany- és ezüstművesek laktak ott. Anyámék hárman voltak testvérek. 1911-ben Nasser Lipót vakbélgyulladásban elhalálozott, és nagyanyám valószínűleg nem sokkal később férjhez ment Jermy Pálhoz, egy bútorszövet-nagykereskedőhöz.
MaNcs: Mi volt egy aranyműves akkoriban? Kispolgár? Nagypolgár? Gazdag ember volt?
VM: Úgy tudom, gazdag emberek voltak ezek az aranyművesek. És a bútorszövet-kereskedő is. Persze mit jelent az, hogy gazdag? Nem afféle kisember, akinek van ugyan némi egzisztenciája, de a fogához kell hogy verje a garast. Másrészt nem olyan nagypolgárok voltak, akik földbirtokot vagy nyaralót vásároltak volna. Ha ma az Egyetemi Könyvtár előtt állsz, és felnézel a francia udvarra, akkor az első emeleten a bal oldali lakás volt a tényleges lakás, a jobb oldali meg a kereskedés. A háború után nagybátyámék laktak ott, az egyikben anyám egyik, a másikban a másik testvére a családjával. Az a gyanúm, hogy még az államosítások előtt eladtak mindent, ami a kereskedésből maradt.
MaNcs: Anyai felmenőid mennyire voltak zsidók?
VM: Hát a nürnbergi törvények értelmében azok voltak, de ha nem ezt kérdezed, akkor semennyire. Se a vallásuk, se a kultúrájuk, se az azonosságtudatuk nem volt zsidó. Hogy aztán melyik generáció szűnt meg zsidónak lenni, azt nem tudom. Szerintem már Temesváron sem voltak azok. Persze a mi családunkban nem voltak családi történetek, hallgatás volt, így aztán nehéz pontosan tudni, mi hogyan történt. De ez még apám sokkal kispolgáribb családjában is így volt. Szerintem ha nem jönnek a zsidótörvények meg a háború, anyád meg én sose tudtuk volna meg, hogy zsidók vagyunk.
Persze azt is nehéz megmondani, pontosan mikor kezdődik a zsidóüldözés. Apám, nagyapád, az Olasz-Magyar Bankban dolgozott és bankfiók-igazgató volt, de úgy tudom, azért nem lehetett cégvezetői címe, mert ezt a zsidótörvények már nem tették lehetővé, még egy magánintézmény esetén sem.
Mindenesetre zsidóságról szó sem esett. Egyetlenegy széderestére emlékszem gyerekkoromból, azon a teljes rokonság egybegyűlt. 1943-ban vagy ´44-ben lehetett, amikor dacból megünnepelték a szédert. A zsidó ugye attól hívő zsidó, hogy betartja a törvényt. Nálunk csak egy gázhűtőszekrény volt, eszünkbe se jutott volna a tejesnek meg a zsírosnak külön hűtőszekrényt venni.
MaNcs: Van egy családi legenda, miszerint anyád, nagyanyám azért nem ment képzőművészeti főiskolára, mert a numerus clausus közbeszólt.
VM: Anyám igazi történetét nem tudom. Néhány dolgot tudok csak. Tudom, hogy ötödik osztály után kicsapták a gimnáziumból, egy állami lánygimnáziumból az Andrássy út és a Vörösmarty utca sarkán. Én is ott gyakoroltam később mint némettanár.
