Gondolatok Dávid Katalin Soah – Emlékeim a vészkorszak idejéből című kötetéről

Budapest – Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész legújabb kötete a Szent István Könyvhétre jelent meg. Az emlékirat betekintést enged a keresztyén hit hitelességének lehetőségébe egy olyan korban, amikor embereket ideológiai alapon gyilkoltak meg.

„Az ember mártírsága az igazi érték. Ez köti Istenhez” – írta kötetembe Dávid Katalin. És valóban! Amennyiben elkezdjük fellapozni az élettörténet megrázó memoárját, egyszerre találkozhatunk benne a tragédiával és a lehetőséggel. Az ember lehetőségével. Azzal, hogy volt – és reménység szerint lesz is – olyan ember, aki azért, mert ember, képes szembeszállni ártó és mérgező ideológiával. Az élettörténet nem könnyű. Bár egy erős, tradíciókra, emberségre és a másik megbecsülésére épülő katolikus családi háttérből érkezik Dávid, mégis kiderül, hogy amivel találkoznia kell, nem más, mint a cselekvő hit kérdése. Az, hogy képes-e adott esetben a keresztény ember szembefordulni a Soá magyarországi borzalmának valóságával, és ha igen, akkor szembefordulása tud-e aktív cselekedetté válni. A kötetből kiderül, hogy voltak és vannak olyanok, akik nemcsak megpróbálták ezt, vagy beszéltek róla, hanem részesei voltak az embermentésnek.

Megrázó leírás, amikor egy pap, P. Sas Imre, képes volt a litániát így kezdeni: „Miért jöttetek ide? Talán bizony imádni Krisztust, a zsidót, aki megtestesülve a zsidó nép gyermeke volt? És ti meggyaláztátok Isten választott népét ezekben a rettenetes órákban. Menjetek innen!”
Bár – a korábban már említett családi neveltetés miatt – nem ez volt a mostanra Széchenyi-díjjal is elismert művészettörténész első benyomása arról, hogy keresztyénként mit jelent az, hogy valaki ténylegesen keresztyén, mégis, a kötet felépítésében drámai pontot jelent ez a visszaemlékezés. Mára már világosan tudjuk, hogy ezek a szavak kevés emberhez jutottak el. Sokan nem mondták ki és többen nem hallották meg.

Dávid Katalin visszaemlékezése szubjektív, mint ahogy egy visszaemlékezésnek lennie is kell. A szegedi életből elindulva megismerhetjük azt a világot, melyben az együttélés addigi normája szép lassan szertefoszlik és átveszi a helyét az ideológiai alapon való megkülönböztetés. Azonban feltárul közben az antiszemitizmussal való szembefordulás példája is. Az, ahogy a szegedi katolikus ifjúság pár tagja a teológiai tanításnak megfelelően igyekszik a megkülönböztetés ellen akciót szervezni, vagy ahogy demonstrációként a sárga csillag helyett nárcisz kerül a fiatal Dávid kabátjára. A budapesti évekből pedig kirajzolódik az a lelki tisztaságú közegnek a megtalálása, mely által tevőleges részese lesz az ifjú művészettörténésznek az embermentésben. Így az emlékezésben előkerül többek között Kasztner Rezső, P. Endródy László SJ, P. Izay Géza SJ vagy Raoul Wallenberg és abbé Robert John tevékenysége.

Nagyra becsülve azt, hogy a holokauszt hetvenedik évfordulójára megjelent egy olyan visszaemlékezés, amely nemcsak igaz élettörténetet, hanem egyúttal keresztyén magatartást és lelkületet is bemutat, egy kritikával mégis élnem szükséges. A kötetben bár olvasunk a jelenből történő értelmezést – példa erre a többek között a budapesti Nyugati téren a hanukijával szembeállított kereszt, vagy XI. Piusz pápa zsidó-mentésben végzett szerepéről szóló értekezés –, mégis, elmerülve a kötetben egy valamit kénytelen vagyok hiányolni: bár szó van benne az immáron szentté avatott II. János Pál pápa teológiailag és egyháztörténetileg is meghatározó cselekedetéről, tudniillik a bocsánatkéréséről és a mulasztás beismeréséről, azonban a visszaemlékezés nem tér ki széleskörűen arra, hogy miért volt erre szükség. Nem olvasunk arról, hogy a katolikus egyház – ugyanúgy mint az evangélikus vagy református – felsőházi tagként megszavazta az első és a második zsidótörvényt. Arról sem olvasunk, hogy Apor Vilmos püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Karhoz intézett javaslatát, miszerint felekezeteken átívelő felszólalásra van szükség, a felekezetek elsősorban egyházpolitikai okokból elutasították. Úgy, ahogy evangélikus felszólalásokban sem tartom helyesnek, ha az embermentő Sztehlo Gábort, vagy Keken Andrást és Ordass Lajost önmagában, mulasztásaink nélkül említjük, ugyanígy itt is hiányt érzek. Ugyanakkor a kötetből megismerkedhetünk egy olyan korszak küzdelmekkel teli keresztény magatartásával, mely ha akkor nem akciószerű lett volna, talán más, hitelesebb hangját hallottuk volna az egyháznak.

A teljes cikk itt olvasható.