Gergely Ágnes: irritált, hogy a zsidó temetőt csak Kozma utca 6-nak hívták
Szántó T. Gábor író, a Szombat című folyóirat főszerkesztője Trauma és utóhatás az irodalomban címmel tartott szemináriumán ezen a héten Gergely Ágnes verseivel foglalkozott, az estén maga a költőnő is megjelent.
Az első tárgyalandó vers Az ajtófélfámon jel vagy (1963) volt, amelynek a címe egyértelműen a mezüzére utal, azonban a vers kontextusában még sem teljesen ezt a szimbólumot jelenti.
Ennek a versnek és az időszaknak azonban, amiről a mű szól, nem ez a jellemzője, inkább egy istentelen világot idéz meg, amiben ennek a jelnek a szerepe egészen más, mint a zsidó hagyományban.
Szántó szerint a vers meglehetősen dacosan kezdődik:
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
Gergely Ágnes és Szántó T. Gábor. Fotók: Klein László
Ez a kezdés sok mindent tagad. Az emlékeket, az emlékőrzést, temetőjárás szertartását és a megindultság élményét. Miért nincsenek emlékek? Miért nem őrzi őket a vers elbeszélője? Teszi fel a kérdést Szántó.
Mert annyira fájdalmas
– feleli az egyik résztvevő.
A szemináriumon megjelent hallgatóság egyébként nagyon aktív, verseskötetben követik a szövegeket, válaszolnak a kérdésekre, mint az iskolában és közösen gondolkodva megosztják egymással véleményeiket és észrevételeiket. Az alkalom különlegessége, hogy a tárgyalt költő ott ül Szántó jobbján, időnként felolvas egy-egy részletet, vagy reflektál a hallottakra, kiegészíti az elemzést.
De térjünk vissza a versre. Az 1963-ban megírt Az ajtófélfámon jel vagy egy traumát jelenít meg, az apa hiányát, egy olyan apáét, akit a második világháború idején, munkaszolgálatra távozva lát utoljára a vers beszélője. Ez az élmény tör át a vers folyamán.
A versben a traumaelhárítás mechanizmusa jelenik meg. A vers beszélője egy fiatal személy és ebből következik ez a dacos hangnem. Az ember fiatalon egy ilyen típusú veszteséggel kevésbé tud, kevésbé akar szembenézni.
– elemez Szántó, aki úgy véli, hogy az ember egy érettebb korban már könnyebben szembenéz a szülők elvesztésével, de ez a fiatal beszélő még élni akar, nem enged az emlékek nyomásának, elhárítja az emlékezést magától.
De néha így november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.
Szántó szerint a fojtó hiány, a fuldoklás az elbeszélhetetlen élmények egyik sajátos megjelenése. A trauma tapasztalata nem illeszthető be semmilyen narratív sémába. A vers vége felé Szántó újra felteszi a kérdést, hogy mit jelenthet pontosan a cím.
Ezen az ajtón nem a Mezüze lesz a jel, ami a zsidóságra utal, hanem a meggyilkolt apa lesz az emlékeztető. Itt a zsidóságnak már nem csak az a tartalma, ami a tradíció szerint, mert a vészkorszak emléke kizökkentette ezt a családot a hagyományból és a tradíciók átadásából. Kizökkent az idő.
– válaszolja meg kérdését Szántó, aki még ennél is továbbviszi az értelmezést. Szerint a zsidóság tartalma bizonyos értelemben már nem a vallás, az istenhez való viszony lesz, hanem a gyász, ami a vészkorszak utáni irodalomnak egy gyakori motívuma.
A gyász emlékezete köti az utódokat és a túlélőket a zsidósághoz, nem pedig a vallási, kulturális örökség pozitív teljessége. Élet és szentség helyébe a halott emlékének őrzése lép. Ez pedig egy nagyon erős kötelék, ami miatt nem lehet szakítani a zsidósággal.
– véli Szántó.
Elemzésre került a Temető Pannóniában (1981) is, ami egy keserű de inkább ironikus mű. Mielőtt Szántó bármit is mondana, maga a szerző szólal meg.
Nem biztos, hogy ma megírnám ezt a verset. De amikor írtam, a nyolcvanas évek elején, akkor hatalmasodott el az a csúf szokás, hogy a gyászjelentésekbe nem azt írták, hogy zsidó temető, hanem csak Kozma utca 6. Ez engem nagyon irritált és megpróbáltam játékos formában megtámadni ezt.
A teljes cikk itt olvasható.
