Fritz Zsuzsa: Bűnúsztatás – Sana tova!
Fiatalon egyáltalán nem voltam reflektív. Nem gondolkodtam, hogy mit miért csinálok, jól, rosszul, csak mentem előre az úton és felejtettem el mindent, amire nem akartam emlékezni. A felejtésbe csomagoltam az emlékeket.
Fritz Zsuzsa
Most így az emberélet útjának felén is túl már sokkal többet reflektálok. Vizsgálgatom tetteim motivációját, végig gondolom, hogy miket csináltam, hogyan lehetne jobban.
Pár éve elkezdtem a magam táslich szertartását. Nem szabályosan, nem úgy, ahogy azt kell és nem mindig akkor. Fogom magam, lesétálok a Duna partjára egyedül, mindenféle morzsa nélkül, szimplán, leülök a kövekre és végig pörgetem az elmúlt évet, történéseket, emberi kapcsolatokat, barátságokat, érzéseket, jót, rosszat.
Nézem a folyót, s a víz tükre a vászon. Peregnek a képek.
Vannak vidám kockák, időzöm velük, vannak nehezebben nézhetők, de tanulságosak. Vannak olyanok, amiknél legszívesebben elfordulnék, zavarba ejtők, elhibázott lépésekről, félrement kommunikációról, fel nem vállalt konfliktusokról.
Fülemben megszólal a sófár hangja, majd átváltozik néha édesanyám, néha nagyapám hangjává, ahogy intenek, mondják az azóta személyiségembe épített igazságokat, melyek már az életigazságom részei. „Ne kapkodj.” „Tarts rendet.” „Köszönj szépen.” És azt is, amit nem mondtak, csak példázták „Örülj az életednek!”, „Mutass tiszteletet”, „Légy alázatos.” – ilyesmik. Nem nagy dolgok, mégis útravalóul kaptam mindet, nem tudom lerázni, elásni, az enyém már, sőt én vagyok mind.
Ros Hasana lelassít, Jom Kipur elgondolkodtat, elmélyít, Szukot felszabadít. A nagy ünnepi maraton. A tudás szintjei.
Megtanulunk oly sok mindent, több szinten, megtanulunk elidőzni magunkkal, megtalálni a bennünket jellemző érzéseket, tapasztalásokat, érzékszerveink megtanulják érzékelni a váltást, az átlépést egy újba, beépítve a tanultakat.
Az egyéni utazáson túl azonban a zsidó ünnepek nem hagynak egyedül ücsörögni magunkkal. Judaizmusunk ismeri és elismeri a hálót, melynek szövetébe tartozunk, s önreflexiónk csak egy része annak a belső munkának, melyre hív. Törzsi létünk legalább olyan fontos darabkája annak, hogy kik vagyunk, mint belső utazásunk, vívódásaink. Közösség tagjaiként létezhetünk csak, s ha ez így van, az újévi önreflexió, melyre a sófár hangja már Elul hónapban hív nemcsak egyéni, de közösségi visszatekintést is parancsol.
Hol tartunk? Milyen utat tettünk meg idáig? Hogyan viselkedtünk egymással, közösségeinkkel, ügyesen kommunikáltuk – e a nagyvilágnak, hogy kik vagyunk, s melyek az értékeink? Foglalkoztunk-e eleget jövőnkkel, vagy csak a múltba révedtünk? Minden harcunknak volt-e értelme, s harcoltunk-e mindenért, amiért kellene? Hogyan viselkedtünk a kinn maradókkal, s hogyan azokkal, akik már eltaláltak hozzánk?
Változik körülöttünk minden, de lépést tartunk-e legbelül ezekkel a változásokkal?
Mit tanultunk az előző generációktól, amit beépítettünk viselkedésünkbe? Mit súgnának ők a fülünkbe? “Éljetek örömteli zsidó életet!” “Tanuljatok és változzatok!” – képzelem magam köré az előző generációkat, ahogy körülöttünk mosolyognak és támogatnak minket ebben a cseppet sem könnyű holokauszt utáni utazásban, s ahogy azt mondják nekünk:
“Vigyétek tovább! Mutassatok példát gyermekeiteknek!”
