Franciaország kettészakadt
“…a muzulmán diákok egy részének szemében a Kouachi fivérek az iszlám mártírjai”
– A mostani eset, amikor egy egész szerkesztőséget végeztek ki, olyasmi, amire talán a nácizmus óta nem volt példa, ráadásul nem anonim áldozatokról volt szó, a meggyilkolt újságírók egy egész generáció életében meghatározó szerepet játszottak. Mindegyikük széles körben ismert, rendkívül tehetséges és sokoldalú művész volt, nem csupán grafikus és karikaturista. Volt köztük például egy neves gazdasági szakértő, Bernard Maris, aki különösen nagy űrt hagy maga után, ritka, hogy egy ilyen tehetséges közgazdász egyidejűleg humorista és újságíró is legyen. Philippe Honoré író is volt, egy másikuk költő, Cabu pedig gyerekkönyveket írt. Én az ő képregényein nőttem fel.
Franciaországban ez egy nagyon népszerű műfaj, gyerekkoromban minden héten olvastam Cabut a Pilote nevű lapban. Az én generációm számára tehát ez egy World Trade Center méretű veszteséghez hasonlít, egyfajta kulturális torony omlott velük össze. Óriási volt tehát a sokkhatás, amit csak tovább fokozott, hogy a toulouse-i merénylettel ellentétben most élőben lehetett követni az eseményeket, mert valaki a szemtanúk közül lefilmezte a telefonjával, amint a terroristák fejbe lövik a földön fekvő rendőrt. Ez a brutalitás teljesen váratlanul ért mindenkit. Az emberek már aznap este spontán összegyűltek az utcán, virágokat hoztak, gyertyákat, többen sírtak. Másnap a Notre-Dame előtt egyperces néma csendet tartottak, ahova sajnos nem tudtam elmenni, de aztán vasárnap ott voltam a nagy demonstráción.
Hogyan hatott az emberekre a demonstráción, hogy valóságos terrorfenyegetettséggel kénytelenek szembenézni?
– Úgy gondolom, hogy akik eljöttek a felvonulásra, mind tisztában voltak azzal, hogy bármi megtörténhet. Tudtuk, hogy egy kamikaze akciót szinte lehetetlen lenne megakadályozni ekkora tömegben. A húgommal mi is megbeszéltük, hogy anyánknak majd csak utána mondjuk el, hogy mi is ott voltunk, hogy ne aggódjon. Érezhető volt a félelem, mégis, éle-temben nem láttam ennyi embert együtt Párizs utcáin. Sokan ahhoz hasonlították, mint amikor az emberek 1944-ben, a felszabadulás után kiözönlöttek az utcára.
Egy nagyon erős összetartozást éltünk meg, ami legyőzte bennünk a félelmet. Többen odamentek a felvonulást biztosító rendőrökhöz is, kezet ráztak velük, megölelgették őket, kifejezték az együttérzésüket a meggyilkolt kollégáik iránt és a hálájukat, hogy védik őket tovább – ez a hozzáállás a mindennapok során egyébként nem igazán jellemző. A Bastille felől érkeztünk volna, de a rendőrök még a Place de la République előtt megállítottak, hogy nem érdemes továbbmenni, annyira nagy a tömeg. Így inkább visszafelé indultunk, aztán megálltunk az utcán, hogy legalább így részt vehessünk az eseményben. Ez volt a legfontosabb, hogy kint legyünk, együtt, a félelemnél erősebb volt a közösség miatt érzett eufória.
A szolidaritás mellett mi volt az, ami a francia embe-reket ekkora tömegben mozgósítani tudta?
– Franciaországban a sajtó- és szólásszabadság, az egyház és az állam szétválasztása egyfajta szentségnek számít. Évszázadok óta küzdenek ezekért a jogokért, és a lehető legnagyobb értéknek tartják a köztársaság szempontjából. Ez került most a terroristák támadásának kereszttüzébe, ami különösen érzékeny ponton találta el a franciákat. A támadás ráadásul eddig elképzelhetetlen méretet öltött, míg a korábbi esetekben magányos merénylőkről volt szó, most egy valóságos katonai kommandó érkezett, háborús fegyverekkel!
A Charlie Hebdo egy elég jól védett helynek számított, őrök fogadták az érkezőket a hallban, bár a kéthavonta cserélődő személyzet éppen aznap váltott, az őrök nem is tudták, hogy a Charlie Hebdót védik, ez is ronthatott az esélyeiken. Augusztus óta még enyhítettek is a védelmen, már nem állt rendőrautó az épület előtt. Az emeleti ajtón nem volt semmilyen jelzés, ami a Charlie Hebdóra utalna, kóddal lehetett csak bejutni a szerkesztőségbe, ahol szintén rendőr védte a bent lévőket. Egy magányos pisztolyos vagy késes merénylővel szemben meg tudták volna védeni őket, ilyen szintű támadáshoz viszont egy teljes katonai kommandóra lett volna szükség, vagyis itt már háború zajlik, amire nem voltak felkészülve.
Florence La Bruyére
A merénylet után a Libération szerkesztősége fogadta be a Charlie Hebdo küldetésének folytatására vállalkozó újságírókat. Milyen hangulatban zajlott az első megbeszélés?
– Mivel én szabadságon voltam, személyesen nem voltam bent a szerkesztőségben, Isabelle Hanne kollégám viszont egyetlen meghívottként részt vett a megbeszélésükön, és részletesen beszámolt róla, ami meg is jelent a Libération-ban. Természetesen megerősített biztonsági intézkedések mellett zajlott mindez, és vagy három órán keresztül, hiszen ezúttal nemcsak a következő számról, hanem temetésekről, megemlékezésekről, sebesültekről is beszélniük kellett. A Le Monde küldött számítógépeket a munkájukhoz.
A felelős szerkesztő, Gérard Biard előzőleg végiglátogatott mindenkit, akit kórházban ápoltak, és most tájékoztatta a többieket az állapotukról. Van, akit a vállán ért golyó, van, akit mesterséges kómában kell tartani… A kollégák a csendben sírdogáló Sigoléne Vinsone-t vigasztalták, akit végül nem lőttek le a terroristák, csupán fegyvert fogtak a fejéhez és megfenyegették. Mindenki egyetértett abban, hogy ne legyen semmi olyan a megemlékezéseken, ami a meggyilkolt karikaturisták ízlése ellen lenne. Közben kiderült, hogy 24 óra alatt 98 ezer euró gyűlt össze egy számukra spontán létrehozott segélyvonalon, és annyi előfizetési igény érkezik be, amennyit pillanatnyilag még átlátni sem képesek.
Egy sajtószabadságot támogató vonalon is hatalmas összeg érkezett, tudatták a lap ügyvédei. Gérard Biard ekkor már türelmetlen, a következő számmal szeretne végre foglalkozni: „Na, csináljuk akkor a lapot? Mi kerüljön az oldalakra?” Innentől kezdve nagyjából sikerült visszatérni a normalitáshoz, csupán akkor hallatszottak ismét a kontrollálhatatlan sírás hangjai, amikor a meggyilkolt karikaturisták által szerkesztett oldalak kerültek szóba. Eddig ki nem adott rajzaik jelennek majd meg ezeken az oldalakon, így tisztelegnek előttük, döntötték el. Aztán már csak a szokásos szerkesztőségi hangzavart lehetett hallani, croissant-t majszoltak és kólásdobozok nyíltak, kintről rendőrségi sziréna hangja hallatszott, végül egyikük megjegyezte, „Végre újra hamisítatlan szerkesztőségi hangulat van.”
És szerinted ezek után hogyan tovább?
– Alig kétszáz méterre lakom a Charlie Hebdo szerkesztőségétől, vagyis mindennap azon a járdán megyek végig, ahol azt a szegény rendőrt megölték, és azóta mindennap azt látom, hogy folyamatosan virágok borítják a szerkesztőség előtti utcarészt. Az emberek a kormány intézkedéseire várnak, de világossá vált számukra, hogy a teljes biztonság már nem elérhető. Ezenfelül egy másik sokkhatás is érte most a franciákat. A demonstráció után szembe kellett nézni azzal, hogy létezik egy törésvonal a társadalomban.
Tény, hogy a demonstráción túlnyomó többségben voltak a fehér bőrű franciák, az olyanok, mint én, és kevés olyan francia volt látható, aki maghrebi (észak-afrikai) vagy afrikai származású. Marseille-ben például, ahol az egész északi negyed gyakorlatilag csak muzulmánok lakta rész, nagyon kevesen mentek el a tüntetésre. Azok a muzulmánok viszont, akik eljöttek, elsősorban talán értelmiségiek, egyértelműen hangoztatták, hogy szerintük az iszlám nem erről szól. Viszont kiderült, hogy az iskolákban országszerte előfordult, hogy a terrortámadás másnapján nem sikerült zavartalanul megtartani az egyperces csendet az áldozatokra való emlékezés jegyében. Bizonyos kerületekben a diákok egy része egyáltalán nem mutatkozott együtt érzőnek, az ő szemükben a Kouachi fivérek az iszlám mártírjai.
Eddig nem is lehetett sejteni, hogy vannak, akik így gondolkoznak?
– Sokkhatásként érte a tanárokat, hogy vannak olyan diákjaik, akik ezeket a terroristákat hősnek tartják! A Libération készített egy interjút Latifa Ibn Ziatennel, annak a marokkói származású muzulmán francia katonának az édesanyjával, akit 2012-ben Toulouse-ban Mohamed Merah meggyilkolt. Ez az asszony azóta járja az iskolákat, hagyományos öltözékben, kendővel a fején, és próbál a radikalizálódás ellen beszélni a muzulmán diákokkal.
Amikor felteszi nekik a kérdést: „Tudjátok, ki volt Mohamed Merah?” Sokan azt felelik: „Hős volt, az iszlám mártírja.” Eddig nem sokat lehetett hallani Latifa tevékenységéről, de a Charlie Hebdo elleni merénylet óta alig tud eleget tenni a meghívásoknak, hirtelen olyan sok iskolából keresik meg. Iskolaigazgatók kérik, hogy jöjjön el hozzájuk, mert a diákjaik olyasmiket mondanak, hogy a merénylet a Moszad összeesküvése volt, hogy a Kouachi fivérek és Coulibaly az iszlám hősei. Amikor Latifa felteszi ezeknek a diákoknak a kérdést, „Gyerekek, ti franciának érzitek magatokat?”, sokszor kórusban érkezik a válasz: „Nem!”
A teljes cikk itt olvasható.
