Folytatódik a vita a német megszállást megelőző titkos tárgyalásokról a szövetségesekkel

Írta: Gellért Ádám / Index.hu - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

Gellért Ádám is beszállt a Borhi László történész indította vitába az Indexen a szövetségesek és a magyar kormány titkos tárgyalásairól és a magyar kiugrási kísérletről a II. világháború idején. Borhi azt állította, hogy a szövetségesek nem mérték fel a német megszállás veszélyét, ami be is következett, és a magyar zsidóság döntő részének végzetét okozta. A vitában Laczó Ferenc és Ungváry Krisztián is megszólalt.

1944: a német csapatok megszállják Magyarországot

Gellért többek között ezt írja:

“Borhi Lászlónak, az amerikai-magyar kapcsolatok kiváló kutatójának állítása szerint néhány hónapja olyan második világháborús amerikai hírszerzési iratok kerültek a kezébe, amelyek „egyértelműen bizonyítják”, hogy 1943 őszén Magyarország már a feltétel nélküli megadás elvét is elfogadta volna egy különbéke kedvéért, és 1944 márciusában titkos amerikai küldöttséget vártak Budapestre a különbéke feltételeinek megvitatására és a megadás aláírására. Szerinte nem a magyar vezetésen múlt, hogy ez nem vált valóra, mert a szövetségesek kétszínű politikát játszottak, a titkos tárgyalásokat csak színjátéknak tekintették, és az az egyetlen cél lebegett a szemük előtt, hogy kikényszerítsék az ország német megszállását. Szerinte az 1944 márciusában Magyarországra érkezett háromtagú amerikai „katonai delegáció” (Veréb-misszió) célja – legalábbis az azt vezető ezredes szerint – a kiugrás kiprovokálása volt. Borhi mindezek után pedig azt sugallja, hogy a szövetségesek beugratási tervüket a Magyarországon még relatíve biztonságban élő több mint 800 ezer fős zsidóság feláldozása árán is véghez vittek.

Elöljáróban érdemes tudni, hogy Borhi a cikk alapjául szolgáló megállapításait már leírta egy 2009-ben megjelent tanulmányában, majd a HVG hasábjain, 2010-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémián sikeresen megvédte akadémiai doktori értekezésében is. Munkáját 2015-ben könyv formájában is megjelentette, amiről az Index akkoriban nagy terjedelemben be is számolt.

A szerző lábjegyzetekkel bőségesen ellátott értekezésében ugyanakkor jóval óvatosabban fogalmazott: „közvetlen, perdöntő bizonyíték azonban nem áll rendelkezésünkre annak bizonyítására, hogy a »Veréb« missziónak a német bevonulás kikényszerítése lett volna a célja, bár ezzel a fejleménnyel mindenképpen számolni lehetett” – írta. Majd azt is hozzátette, hogy amíg a Veréb-misszió egy másik elterelő hadművelet része lehetett, „a szövetségesek politikája és a német megszállás közötti esetleges összefüggés feltárására további kutatásokra van szükség”.

Milyen változás állt be a 2009-2010-es kutatása és a 2019-es cikke között? Mivel Borhi mind ez idáig nem közölte az állítása szerint pár hónapja kezébe került új iratokat, illetve nem jelentetett meg lábjegyzetekkel ellátott új tanulmányt a témában, ezért kizárólag a publicisztikában szereplő idézetek „lenyomozása” adhat némi támpontot. Ezt elvégezve megállapítható, hogy idézeteinek legnagyobb része a már 2010-ben beadott akadémiai doktori értekezésében is megtalálhatóak.

Egy ilyen figyelemfelkeltő (történészi) állításnál a szakember és az érdeklődő olvasónak a következő kérdést kell feltennie: mire alapozza a szerző az állításait, és azok megállják-e a helyüket a korábbi szakirodalom és iratok alapján? Az alább kifejtett álláspontom szerint

Borhi korábbi önmagának is ellentmondva fofaglamazta meg mostani éles állításait.

A magyar béketapogatózások többirányúak (brit, amerikai, szovjet fél felé), időben hosszan elhúzódóak (1942-1944) voltak, és egy időben akár több polgári és katonai vonalon is haladtak. Sokszor előfordult, hogy az egyik nem is tudott a másik által elérni kívánt vagy már elért célokról. Ugyanez igaz a szövetségesek, és főleg az amerikai hírszerzés (OSS) stockholmi, kairói, algíri és isztambuli kirendeltségeire, amelyek egymással és más társszervekkel is rivalizálva folytatták munkájukat.

Borhi úgy állítja be, hogy 1944 márciusában az amerikai katonai delegáció a különbéke feltételeinek megvitatására érkezett, de ez szerinte igazából csak megtévesztés volt, valójában Magyarország német megszállását akarták kiprovokálni.

Ez az állítása azonban részben ellentmond saját korábbi kutatásainak is. 1943 szeptemberétől Isztambulban megbeszélések kezdődtek a magyar vezérkari főnökség megbízottja és az amerikai hírszerzés (OSS) között. A Borhi 2010-es munkájában is idézett 1943 decemberi OSS feljegyzése szerint az ankarai tárgyalások célja az volt, hogy „Magyarország a tizenegyedik órában esélyt kapjon arra, hogy morálisan eltávolodjék a Tengelytől azzal, hogy kérés nélkül együttműködik a szövetségesekkel úgy, hogy nem sodorja veszélybe kapcsolatait Németországgal”. Borhi akkor még azt is kihangsúlyozta, hogy nem volt szó nyílt katonai vagy politikai együttműködésről, mert az Magyarország helyzetéből adódóan lehetetlen lett volna, de annak minden más formája szóba kerülhetett, többek között az, hogy a magyar diplomácia infrastruktúráját az amerikaiak rendelkezésére bocsátják.

Egy másik szálon, Bernben 1943 késő nyara óta folyó amerikai hírszerzési és magyar külügyi tárgyalások is ebbe az irányba haladtak. Az OSS berni irodáját vezető Allen Dulles és munkatársa, a magyarul is kiválóan beszélő Royal Tyler ugyan az olasz események hatására eleinte egy korai magyar kiugrás mellett érveltek, ám Bakách-Bessenyey György svájci követen keresztül Szentmiklósy Andor, a külügyminiszter állandó helyettese világossá tette, hogy egy korai kiugrás elkerülhetetlenül Magyarország megszállását vonná maga után. „Ismételd meg, kérlek, a legnagyobb nyomatékkal az annak következményére vonatkozó érvelésedet, és utalj újból a miniszterelnök ismert álláspontjára is a zsidók, lengyelek stb. várható sorsát illetőleg” – javasolta Bakách-Bessenyeinek. Egy 1943 decemberi jelentés szerint mindezzel a berni OSS is tisztában volt, és Dulles a magyarok leválasztását csak akkor látta reális tervnek, ha a szövetséges csapatok partra szállnak a Balkánon.

Joó András a Kállay Miklós miniszterelnök külpolitikájáról írt alapos monográfiájából azt is tudjuk, hogy a beugratás, azaz az ország megszállása kiprovokálásának veszélyével a magyar fél is tisztában volt, és ezek szerint folytatta a tárgyalásokat.”

A teljes cikk