Ferenczi Sándor, a magyar Freud

Az első világháború centenáriumi emlékéveit üljük. E kapcsán tavaly óta, s napjainkban is országszerte számos településen újították-újítják meg a száz esztendeje zajlott háború emlékjeleit, hadisírjait. A négy éven át – 1914-től 1918-ig – tartó öldöklő küzdelem több mint 15 millió ember halálát okozta, s ki tudja felmérni pontos számokban, hogy mennyi, de mennyi hadifoglyot, sérült, idegileg megviselt embert. Nem véletlen, hogy 1914 és 1918 között figyeltek fel először az idegorvosok egy sajátos tünetcsoportra, az úgynevezett „háborús neurózisokra”.

Idén májustól egy hallatlanul érdekes időszakos kiállítás látogatható Veszprémben, a Főegyházmegyei Gyűjteményben „Test és lélek a Nagy Háborúban – Tábori lelkészet, katonai kórházak és orvoslás az első világháborúban” címmel. A gazdag képanyaggal rendelkező tárlaton a háborús betegápolás sok részével megismerkedhet az érdeklődő. A rendkívül értékes anyag érdeme az is, hogy a sok-sok tabló között egy külön foglalkozik a pszichoanalízissel, Sigmund Freuddal, valamint a hazai pszichoanalízis megteremtőjével, dr. Ferenczi Sándorral.

Kávéházi barátságok

Sajnálatos módon ezt a tudóst hazánkban a szakembereken kívül még mindig kevesen ismerik. Munkássága a múlt század vége felé került a szakmai és a szélesebb nyilvánosság érdeklődésének középpontjába, ami nagyban köszönhető a nevét viselő egyesületnek, a pszichoanalízist az élő társadalomban és kultúrában kutató Imágó Egyesületnek, valamint kiváló és neves kortárs magyar pszichoanalitikusainknak: Erős Ferencnek és Mészáros Juditnak.

Erős Ferenc írja: „…Ferenczi 1907–1908 fordulóján Freud hívévé szegődött. Hihetetlen gyorsasággal fogadta be a pszichoanalitikus eszméket, amelyek univerzalizmusuknál fogva még inkább ellenpólusát képezték mindenféle nemzeti, etnikai vagy vallási partikularizmusnak – ugyanakkor a pszichoanalízis mint mozgalom igen erős belső kohézióval rendelkezett, és nagyfokú azonosulást követelt meg résztvevőitől. Ferenczi a mozgalom elkötelezett tagjaként a freudi gondolatok legfőbb hirdetőjévé és közvetítőjévé vált Magyarországon. Mestere műveit fordítja, pszichoanalitikus cikkeket ír a Gyógyászatba és más orvosi lapokba, valamint a Nyugatba és egyéb irodalmi és társadalomtudományi folyóiratokba, népszerűsítő előadásokat tart különféle progresszív és radikális körökben, legelsősorban pedig híveket toboroz, és 1913-ban megalapítja a Magyarországi Pszichoanalitikus Egyesületet…”

Ferenczi Sándor egy magyar zsidó család tizenkét gyermeke közül nyolcadikként látta meg a napvilágot 1873. július 7-én Miskolcon. Édesapja, Ferenczi (Fraenkel) Bernát 1848/49-ben honvédként szolgálta Kossuthot, illetve a magyar szabadság ügyét. A szabadságharc bukását követően könyvkereskedést indított. Ebben az irodalmat, zenét szerető, több nyelven – magyarul, németül, jiddisül, lengyelül – is beszélő családi közegben a kis Sándor kulturális érdeklődése sokfelé kezdett elágazni. Érdekelte az irodalom, a költészet, szabad idejében Petőfi stílusában írt hazafias és szerelmes verseket, de gimnazistaként már hipnóziskísérleteknek is alávetette magát. Gyógyító ember akart lenni. Szintén Erős professzor írja: „Érettségi után az orvosi pályát választotta, amely a Monarchia zsidó fiatalsága számára ekkoriban óriási asszimilációs vonzerőt jelentett, hiszen ez egyike volt azoknak a szabad foglalkozásoknak, amelyeket korlátozás nélkül választhattak, s amelyek a nyelvi, etnikai, vallási különbségeken túli, egyetemes tudást és bárhol alkalmazható szakmát adtak…”

A teljes cikk itt olvasható.