Felelősségvállalás a borzalmakért

 – konferencia az ELTE új emlékművéről

Kétnapos konferenciát tartott az ELTE Bevésett nevek címmel. Az esemény a holokauszt- és második világháborús emlékmű pénteki fölavatása köré épült. Néhány előadásba André Goodfriend is belehallgatott. Tolmácsot nem kért.

„Nemzedékek végezték el úgy a tanulmányaikat, hogy szó sem esett arról, hogy mi történt ezek között a falak között. Így volt ez akkor is, amikor én tanultam itt és akkor is, amikor elkezdtem tanítani” – hallhattuk György Péter esztéta, az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatója előadásában. Szerinte csak az elmúlt néhány évben kezdődött meg az a lassú folyamat, ami a mostani eseményekhez, az emlékmű létrejöttéhez és ehhez a konferenciához elvezetett. Az egyetem amnéziája nem volt véletlen, amint saját múltjának megkésett rekonstrukciója sem, s mindez nem volt független a nagy történelmi átalakulásoktól; például arról, ami az 50-es években történt a bölcsészkaron, először a 90-es évek elején esett szó. „A múltra is kiterjesztett többes szám első személynek csak akkor van jelentése, ha történeti érvényessége hitelesen értelmezhető, azaz megtudjuk és nem hallgatjuk el, hogy kik voltak az elődeink, tudomásul vesszük a nem kívánt örökségünket” – mondta az esztéta, aki szerint most nemcsak emlékezünk az egyetem traumatikus, sötét korszakára, hanem most tanuljuk meg azt. „A múlt nem egy kísérteties hely, hanem a felelősség forrása, a bizonyosság kiindulópontja, hogy mit nem lehet soha többet megtenni, megengedni és elnézni.”

György Péter az emlékmű okán a Trefort-kertet a sorstalanság kertjének nevezte.

 

Kapcsolatok

Csonka Laura történész arról a kutatásról is beszélt, aminek alapján az emlékművön rögzíteni lehetett a harcban elesett és deportált áldozatokon kívül azokat is, akik Budapest utcáin haltak meg. Mint például Hoffmann Edit, aki művészettörténészként végzett és sokáig a Szépművészeti Múzeum munkatársa volt, majd 1945-ben egy tank ütötte el a Dózsa György úton. Azok is fölkerültek a bronzcsíkra, akik öngyilkosságot követtek el. Nyolc ilyen személyről van egyelőre tudomásuk a kutatóknak; közülük egy kivételével mindenki hatvan évnél idősebb korában vetett véget az életének.

A nevek és az életút felkutatásán túl arra is választ kerestek a projektben részt vevők, hogy a 199 áldozat közül kik ismerhették egymást. Például Kőnig Dénes és Szűcs Adolf matematikai tanulmányokat folytattak a Múzeum körúti falak között, és mindketten 1907-ben szereztek diplomát, majd több évtizeden keresztül a Budapesti Műszaki Egyetemen voltak kollégák oktatóként. Kőnig 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után öngyilkosságot követett el, Szűcsöt nyilasok hurcolták el otthonából. Vagy például Govrik Elemér költő 1942-ben megjelent verseskötetéről Szerb Antal írt szép méltatást a Magyar Csillagban. Szerb Antalt 1945-ben verték halálra a balfi munkatáborban, Govrik pedig 1943-ban esett el katonaként a keleti fronton. Reichard Piroska költő, műfordító 1943-ban a zsidótörvények által uralt valóság elől öngyilkosságba menekült, a Magyar Csillagban pedig Elek Artúr író, költő emlékezett meg róla, aki aztán egy évvel később szintén öngyilkos lett. Az áldozatok között egyébként több esetben családtagok is szerepelnek az emlékművön. Bródy Imre az apja volt Bródy Jankának; mindketten fizikából szereztek diplomát, Bródy Imre volt a modern kriptongázas villanylámpa kifejlesztője. A Tungsram gyárban betöltött pozíciója miatt mentességet élvezett, így nem deportálták. Ám miután elhurcolták a családját, önként feladta a védettségét és követte őket. Mühldorfban hunyt el 1944-ben.

A konferencián szó esett a második világháború alatt történt borzalmakról és képtelen kezdeményezésekről. Utóbbiak célja az volt többek között, hogy megmutassák: az ELTE 2014-ben szembenéz akkori felelősségével, nem titkolva egyetlen múltbéli intézkedését sem. Borgos Anna pszichológus, irodalmár előadásában arról beszélt, hogy a numerus clausus gondolata először a nőhallgatók sérelmére merült fel, 1919-ben ugyanis az orvosi kar tett javaslatot a nők felvételének átmeneti beszüntetésére, majd korlátozására. „Az ellenzők a nők fizikuma, lelki alkata és nőisége feletti aggodalomba csomagolják a változástól való félelmeiket” – mondja Borgos. Egy orvosprofesszor (!) szerint a tanulás a másodlagos ivari jellemek teljes kioltását eredményezheti a nőknél, miáltal a nők „definiálhatatlan lényekké alakulhatnak át”. Borgos előadásában párhuzamot vont a nők és a zsidók egyetemi korlátozását hirdetők retorikájában, mivel mindkét esetben hasonló magyarázatokkal „érveltek” a létszámkorlátozás mellett.

1919-ben az orvosi kar vezetősége „egzisztenciális konkurenciaként” tekintett a nőkre, akik az első világháborúban elfoglalták a férfiak elől a jól fizető pozíciókat és az egyetemi férőhelyeket. A numerus claususnál is egyfajta védelmi harc figyelhető meg a szavak szintjén. 1925-ben aztán össze is kapcsolják a kétfajta korlátozást, az egyetem akkori rektora például arról beszélt, hogy a nők elsősorban a keresztény fiúkat taszítják ki.

A teljes cikk itt olvahastó.