Félelem szülte fotó

Írta: Roszberger Bandi - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

Milyen lenne, ha a zsidóknak ma is sárga csillagot kellene viselniük? Milyen lenne, ha a sárga csillag egyike lenne újra a mindennapi személyes tárgyainknak, amiket reggelente magunkhoz veszünk? Azok a zsidók, akik 1944. április 5-én Magyarországon éltek, mindezt átélték. Mi, az utódok csak találgatni tudunk, hogy milyen lehetett. Az utóbbi két napban apró ízelítőt kaptam, hogy milyen az, amikor valakit sárga csillaggal jelölnek meg 2019-ben Magyarországon.

Roszberger Bandi

Türelmetlenül várakoztam a Kossuth téren. Egy számomra ismerős arcot kutattam a tömegben. A megannyi retusálás során jól megismertem azt az arcot, annak minden apró hegét, sebét, bőrhibáját. Újra fotózni fogunk. Figyeltem a fények alakulását és egyre türelmetlenebb voltam, hiszen percről-percre egyre tompultak a fények. Végre újra együtt dolgozhatott a fotós és a modell.

Mutattam az irányt, hogy merre lesz a helyszín. Átsétáltunk a Szabadság térre, közben újra elmondtam, amit korábban már átbeszéltünk, hogy milyen lesz a fotó, hogy kell beállnia. Délután négy után voltunk, rengeteg ember hömpölygött az utcán. Éreztem, hogy ez nem jó, de nincs másik időpont. Láthatóan egyre izgatottabb lett a modellem. Kérdések sora fakadt ki belőle. Olyanokat kérdezett, hogy fel kell-e tennie a sárga csillagot, nem tudnám esetleg utólag a fotóra montírozni, mert mi lesz, ha meglátják rajta. Egészen biztosan meg tudom-e úgy csinálni, hogy az arca nem lesz látható, mert nem tudja, hogy a főnöke mit szólna hozzá. Végig nyugtattam, hogy minden a megbeszéltek szerint lesz, ahogyan eddig is, pedig most az én szívem is zakatolt rendesen.

Már messziről látni lehetett a kissé sárgásan csillogó szobrot, ahogyan a kerítés fölött szigorú tekintettel figyeli a járókelőket. Csupán egy mellszobor, de az alkotója tudta, hogy kell úgy megformázni, hogy áradjon belőle a súlyos tekintély. Csak álltunk a szobor előtt és zavartan nézelődtünk össze-vissza, hogy mikor lenne alkalmas a pillanat, legalább egy próba fotóra. Néha összetalálkozott a tekintetünk a lánnyal. Eddig soha nem láttam a szemeit olyannak, mint akkor. Remegő hangon kérdezte, hogy akkor most fel kell-e tennie a csillagot. Szinte könyörgőn próbált alternatív helyszíneket javasolni, hogy szerinte hol lenne jobb ez a fotó, de persze tudta, hogy nekem Horthy kell. Mindketten féltünk. Az eszem azt mondta, hogy futamodjunk meg, de a szívem lázadt és akarta azt a képet. A lány félelemmel teli szemei és a remegő ajkai meggyőztek, hogy engedjem el ezt a fotót.

Egyetlen exponálás nélkül elindultunk a Duna irányába. Csacska humorral próbálta oldani magát, engem és az egész helyzetet. Ajánlotta, hogy másnap próbáljuk meg újra, de jöjjünk később, amikor kevesebb az ember. Elfogadtam az ajánlatát. Tudtam, hogy nem jövünk vissza. Este még váltottunk pár üzenetet és megerősítettük, hogy találkozunk másnap este hatkor a Kossuth téren.

Van egy fotóm – mutatom -, amit a félelem szült, de ezen nincs Horthy, nincs művészien elhomályosított arc, csak pár személyes tárgyam került rá.

Fotó: Roszberger Bandi

 

támogatás