“Erőszakos menekültek utaznak ide-oda a hazában”
100 évvel ezelőtt élte meg az egyik legsúlyosabb menekülthelyzetet Magyarország. Az első világháborús galíciai menekültek komoly kihívás elé állították a hatóságokat, melyek hiába próbálták áttolni a háború elől érkezőket a határon túlra. A menekültválság miatt kiütköztek a feszültségek a fogadó országok között, csúcsokat döntött az idegenellenesség, sisteregtek a megélhetési bevándorlókról és integrálhatatlan „keleti” fajokról való szövegek. Déjà vu?
Galíciai zsidó menekültek és az őket kísérő KuKK katonák 1915-ben
Az igazi nagy menekülthullám 1915-ben indult meg Bécs és Budapest felé, amikor a keleti front a Monarchián belülre került. Igaz, már a háború kitörése után elkezdődött a spontán menekülés a veszélyessé vált Galíciából és Bukovinából, de az orosz sikerek után már az államnak kellett megszerveznie az evakuálást vasúton a Habsburg Birodalom központi területeire. A mostani, XXI. századi menekültkrízishez képest ez elég nagy különbség: ekkor a Monarchia a saját alattvalói menekítését szervezte meg.
Máskülönben viszont különösebb erőlködés nélkül is jó néhány párhuzamot lehet találni a mai állapotokkal. A menekültkvótákról való alkudozás és az országok közötti emberpingpongozás sem előzmények nélküli: Magyarország az első világháborúban is arra törekedett, hogy minél kevesebb galíciai menekült kerüljön hozzánk. Arra hivatkoztak, hogy a galíciaiak nagy része osztrák állampolgár — és bár a menekültek nagyobb része tényleg Ausztriába került, végül Magyarországot is jelentős menekülthullám öntötte el.
Kelletlen befogadás
Az eleinte gondoltnál tömegesebb, tartósabb és feszültségekkel terhesebb menekültválság a fogadó országok (az EU helyett ebben az esetben az akkori multikulturális empírium, a dualista Habsburg Birodalom) kohéziójának a korlátait is világossá tette. Bécs gyorsan megtelt (1915 tavaszán már 200 ezer menekültjük volt), és a nagyobb osztrák városokat is lezárták. Ezután vidéken igyekeztek szétteríteni a menekülteket, de a felállított menekülttáborok is szűkösnek bizonyultak. Miután a front közeledése miatt újabb hullám érkezett, a magyar hatóságoknak hosszabb válságidőszakra és költségesebb ellátásra kellett felkészülniük.
Hogy milyen különbségek voltak az osztrák és a magyar menekültpolitikában, az Pálvölgyi Balázs jogtörténésznek az ELTE Válságtörténeti Kutatócsoportjában tartott előadásából derült ki. A magyar hatóságok eleinte csak a magyar állampolgárokról akartak gondoskodni, az osztrákokat pedig igyekeztek minél gyorsabban átdobni a határ túloldalára, a már osztrák fennhatóság alatt lévő Magyarhradisra. Az Ausztriában létrehozott nagy állami táborok azonban gyorsan megteltek, így vállalni kellett az ő elhelyezésüket is, azzal, hogy az osztrák fél elvileg fizet az ellátásukért, és időről-időre elindul egy-egy transzport Ausztria felé.
A magyar állam a városokra próbálta terhelni a menekültek ellátását. Többségüket középületekben helyezték el, a tehetősebb menekültek pedig mehettek, amerre gondolták; többnyire magánházakba kerültek. Amikor éppen javult a fronton a Monarchia helyzete, a magyarok minél gyorsabban szerették volna hazaküldeni az itt ragadt menekülteket, ezért a csekély állami segély folyósítását is felfüggesztették. Bár voltak, akik tényleg elindultak, a változó háborús körülmények között nem sikerült véget vetni a menekültválságnak.
Az elhúzódó krízist 1916-ban az erdélyi román betörés eszkalálta tovább. Ez 100 ezer magyar menekültet indított el, az ő elhelyezésük miatt egekbe szöktek Pesten az albérleti díjak, és súlyos lakásválság keletkezett. A rászorulók támogatásának lelki és anyagi tartalékai ekkorra végképp kezdtek kimerülni. Az eleinte bőséges felekezeti adományok is fogytak, és a romló ellátással párhuzamosan a lakosság menekültellenessége is egyre erősebb lett. Míg eleinte még a keleti front menekültjeit is övezte némi megbecsülés, szolidaritás később már inkább csak az erdélyi magyarok felé nyilvánult meg, a galíciaiakkal szemben pedig gyökeresen megváltozott a hangulat.
Bár a menekültek a Monarchia alattvalói voltak, a Pestre és Bécsbe érkezők zöme kulturálisan idegennek számított. Különösen a legnagyobb létszámú csoport, a „galiciáner” zsidók váltottak ki dühödt ellenérzéseket. A pajeszos, kaftános ortodoxok különböztek a Monarchia nagyvárosainak asszimilált zsidó polgáraitól, de az első világháború évei a hátországban általában is az antiszemitizmus korábban nem látott megerősödését hozták. A magyar társadalom szélsőségesen polarizálódott, az össztársadalmi gyűlölködés a háborús nehézségekkel párhuzamosan erősödött, az idegenek pedig ideális alanyai voltak a bűnbakképzésnek.
A teljes cikk itt olvasható.
