Emlékezet, felelősség és civil aktivizmus a Szabadság téren
Jó néhány kanadai barátomnak mondtam, hogy jelenleg Budapest legfontosabb emlékműve nem egy gigantikus lóháton ülő 19. századi hős, nem valamilyen heroikus, mély áhitatot érdemlő bronz király. Hanem sokkal inkább egy dinamikus, alulről felfelé épülő és naponta változó élő emlékmű Budapest szívében – a Szabadság téren – mely a nehéz, értelemszerűen fájdalmas, őszinte de alapvetően elkerülhetetlen önreflexióra biztatja a magyar társadalmat. Az Eleven emlékműről van szó, mely immár egy éve került a Szabadság térre, hogy tükröt állítson az Orbán rendszer által ehelyezett torz monstrum elé, melyet “Német megszállási emlékműnek” hív a hatalom.
2015 március 19-én – az 1944-es német megszállás 71. évfordulóján – én is éppen Budapesten voltam. Garai-Édler Eszter polgárjogi aktivista és a KMH szerzője egy nyilvános beszélgetést koordinált a Szabadság téren, mely a hetente kétszer megrendezett “Eleven beszélgetés” sorozat része volt. Szegő Iván történész mellett oszthattam meg néhány gondolatot nem csak a német megszállásról, de a felelősség kérdéséről, a kollaboráció különböző formáiról és a Holokauszt-tagadás, az antiszemitizmus, illetve a szélsőjobboldaliság terjedéséről, még a kanadai magyar diaszpórában is.
Eleven emlékmű (fotó: Christopher Adam)
“Az évfordulónak különös súlyt ad az a körülmény, hogy idestova egy éve itt ülünk egy olyan emlékmű mellett, amely szobor nem szól másról, minthogy a felelősséget kizárólag a németekre és a német hadseregre hárítja, amely a közelmúltunk meghamisításával, a holokauszt történetének relativizálásáról szól”–jelezte a körülbelül 35 résztvevőnek Garai-Édler Eszter, akit olvasóink nem csak aktivistaként, hanem a Kanadai Magyar Hírlap egyik lelkes szerzőjeként is ismernek.
Magyarország felelősségét a Holokausztban nem lehet azzal elintézni, hogy a deportációk többsége a német megszállás idején történt. Szegő Iván is rámutatott arra, hogy még bőven a megszállás előtt elkezdődtek a zsidók szisztematikus, magyar hatóságok által levezényelt deportációja. Ilyen volt – például – az 1941-ben történt deportációk Galíciában, melynek következtében 18 ezer ember lett Kamenyec Podolszkijnál lemészárolva.
Garai-Édler Eszter a munkaszolgálatról is beszélt. “Speciálisan magyar jelenség volt az ún. „munkaszolgálat” intézménye is. Az állam 1941–1942-ben több tízezer magyar zsidót vezényelt fegyvertelenül a frontra. Az embertelen körülmények (időjárás, éhezés) és a keretlegények brutalitása következtében – különösen az 1943. januári voronyezsi áttörés után – a munkaszolgálatosok tömegesen pusztultak”–tette hozzá a rendezvény szervezője.
