ELMONDOM AZ ÉLETEDET ALBÉRLETEKBEN

„Fulladj meg, bassza meg!” – kiáltja dühében Gáli József elbeszélője unokatestvérére 1943 nyarán. Majd így folytatja: – „Ez meg is történt a következő nyáron. Gázban, június 29-én, Péter-Pálkor, a kivagonírozásunk napján.”

Hetven évvel később ezen a napon emlékezünk rá az 1981-ben elhunyt író özvegyével, Balla Margit festőművésszel készült beszélgetés szerkesztett leiratával.

Picit később beszéljünk arról is, mi az oka, hogy meg kell magyarázni, ki volt Gáli József és miért nincs ott abban az írói panteonban, ahol méltó helye volna. Most először mesélj kicsit az utolsó néhány évéről, arról az időszakról, amikor a felesége voltál. Gáli József 1930-ban született, és élete végig a halál közelében élt. Hogyan is zajlott ez, Auschwitztól 1981-ig?

1977-ben találkoztunk Nagymaroson, a Művészeti Alap alkotóházában. Dunára néző épület, ma a vízirendőröké, pusztul lefelé. Még látszik a szoba, amelyikben ő lakott, meg az is, amelyikben én. Egy asztalhoz kerültünk, és két hét múlva elmentem vele – röviden ennyi a találkozás története. De azt gondolom, nem lehetett úgy elmenni mellette – pontosabban ő nem tudott úgy elmenni emberek mellett –, hogy ne változtassa meg az életüket. Az enyémet is megváltoztatta – úgy értem, addig velem nem igazán történtek különösen érdekes dolgok. Egy asztalnál ültünk, és fokozatosan adagolta, mi minden történt vele. Úgy kezdődött, hogy hallottam egy halk ketyegést. Rákérdeztem, miért hallom folyton a ketyegést. Kicsit odahúzta a fejem és megmutatta, hogy ő ketyeg: a beépített szívbillentyű volt. Aztán lassan jött a többi történet: a klinikai halál, az ’56-os dolgok, és mindennek a végére Auschwitz. Az egész nagyon meglepő és megrázó volt, nem tudom másként mondani: nem lehetett nem szeretni. Igazából négy évet voltunk együtt, de bőven elmegy tizennégynek vagy többnek is; az idő megváltozik aszerint, mi történt ebben az intervallumban.

1968-ban került a klinikai halál állapotába. Eörsi István a halála után úgy jellemezte, „mind ez ideig tizenkét évenként halt meg” – ’44-re rá tizenkét évvel, ’56 után halálra ítélték a forradalomban tanúsított részvételéért, majd újabb tizenkét év múltán orvosi műhiba folytán leállt a szíve. Később is csak Heinrich Böll közbenjárására engedték ki nyugati kezelésre, a hetvenes években.

Megérdemli a hamburgi sebész, hogy elhangozzék a neve, Kalmár Péternek hívják. Nem volt egyszerű: Jóska egyik ismerőse Jugoszláviában találkozott a Hamburgban élő fiával, és ő hozta össze őt Kalmár Péterrel. Az orvos üzente ismeretlenül, „ha kijön, megoperálom”. Kiment, de sürgősségi esetként lehetett csak így megoperálni, tehát rosszul kellett lennie. Rosszul lett, megoperálta. A műtét sikeres volt, csak mindazt a romlást, ami előtte történt, már nem tudta megváltoztatni. Lehetett tudni, hogy a szívbillentyű ott van, az anginás görcsök állandóak, de mondhatom, nem törődött vele. Nagyon erős volt benne a szabadságszeretet, az élni akarás, és az, hogy minden pillanatot a végsőkig kell kihasználni.

Az egész halálközelség, ami végigkísérte az életét, ott van az írásaiban. Ott volt-e a mindennapokban?

Ott, de mondhatnám, játszott vele, a szemébe nézett. Aki egyszer anginás görcsöt kap, utána általában nagyon megijed, és megpróbál máshogy élni. Ő képes volt rá, hogy mikor az anginás görcse után kimentem egy pohár vízért, arra értem vissza, hogy sétál és cigarettázik. Őrület. Azt mondta, azért cigarettázik, mert kíváncsi, attól van-e az anginás görcs. Persze a halálközelség sokkal régebben kezdődött: tizennégy évesen egyedül jött vissza Auschwitzból.

Igyekezett maximálisan kihasználni a pillanatot, nehéz volt vele lépést tartani. Akár éjjeli kirándulásról, akár ötletszerű utazásról, hajózásról legyen szó – ami csak belefért: számára ez versenyfutás volt az idővel: hisz nyilván érzi az ember, ha nincs nagyon sok hátra. Konkrétan is számos helyzet volt, amikor például a vonat után futottunk: ő a beteg szívével, én általában magas sarkú cipőben – hogy elég szép legyek –, és amellett a két kezünkben kofferral, hogy ajándékot hozzunk az itthoniaknak. Külföldre menni sem volt egyszerű. Az éves kontrollokra Heinrich Bölltől kaptunk mindig meghívólevelet úgy tudtunk kimenni. Meg is látogattuk, s ha már ott voltunk Németországban, kicsit átmentünk Franciaországba, néha Hollandiába, és mindenütt összeszedtünk valami ajándékot: főleg farmernadrágokat és rengeteg faszappant – akkor az volt a sláger.

Az írásai is annak a tudatában születtek, hogy ennyire véges az élete? Mennyire befolyásolta a halálközelség az írását, egyáltalán, mi tette őt íróvá?

Mesélte, hogy gyerekkorában, mikor már tudott írni, ötéves kora körül, kiírta az ajtóra: Gáli József író. A halálközelséget nem lehetett kikerülni, nem lehetett nem írni róla. De ami Auschwitzot illeti, azt mondta, húsz évig beszélni sem tudott róla, nemhogy írni. De ott volt.

Így születtek a meséi? Aki nem tud írni az Auschwitz-szindrómáról, az mesékbe önti?

Nem. Az ötvenes években azt lehetett írni. A főiskolás dramaturgok kijártak vidékre anyagot gyűjteni, ebből született a meséskönyv. Először osztályidegenként kirúgták a Színművészeti Főiskoláról, majd utána, mivel az Erős János című mesedarabjára díjat kapott, visszavették. Ekkor már közértben dolgozott, tehát már munkáskáderként vették vissza. Az osztályidegenség pedig úgy jött, hogy édesapja, Goldstein Géza a gyulai tüdőszanatórium igazgatója volt, az édesanyja is ott dolgozott – orvos szülők, így polgári családnak számított.

Ők nem jönnek már vissza Auschwitzból. Hányan voltak?

A szülőkön kívül a nagymama, valamint Ákos, a bátyja és Éva, a nővére. És természetesen a nagynénik, unokatestvérek is. Senki nem jött vissza, csak ő.

Itt kezdődik a nagyon megterhelt élete. Persze, az ötvenes években sokan mesét írtak, de lehetséges-e, hogy mégis ezzel akarta ellensúlyozni ezt a sok elviselhetetlenséget?

Nem hinném, ugyanis minden meséje kicsit szimbolikus és szomorú. Az egyik mesét színházban is bemutatták – A lány, aki maga volt a tűz –, nem valami vidám mese. Az összes többi is inkább szomorú, mintsem életvidám.

 

A teljes interjú itt olvasható.