Elhunyt Ormos Mária

Életének 90. évében, 2019. december 8-án elhunyt Ormos Mária Széchenyi-díjas történész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Modernkori Történeti Tanszékének professor emeritája, korábban az egyetem rektora és a kar megbízott dékánja, a 20. századi magyar és egyetemes történelem neves kutatója.

Ormos Mária 1930-ban született Debrecenben. Egyetemi tanulmányait Debrecenben és Budapesten végezte, 1952-ben Debrecenben szerzett történelem–magyar szakos tanári diplomát.

1953-ig tanársegéd a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1953-tól 1957-ig tanársegéd, majd adjunktus Szegeden a József Attila Tudományegyetemen. 1957-ben fegyelmi eljárással eltávolították az intézményből. 1957-től 1963-it levéltári segédmunkatárs, általános iskolai tanár, majd lexikonszerkesztő. 1963-tól 1982-ig az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa, majd főmunkatársa. 1984 és 1992 között a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem rektora. 2001-től professor emerita.

Ormos Mária kutatási területe Európa és Magyarország 20. századi története 1945-ig. Kandidátus 1968-ban, a tudományok doktora 1980-ban lett. 1987-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1993-ban rendes tagjává választották. Munkásságát egyebek mellett Széchenyi-díjjal és Akadémiai Díjjal ismerték el.

Ormos Máriát a Magyar Tudományos Akadémia saját halottjának tekinti. Temetéséről és búcsúztatásáról a család később gondoskodik – írja a Magyar Tudományos Akadémia.

A kulturpara blog többek között így írt Ormos Máriáról:

“…apja révén viszonylagos jómódban éltek Debrecenben, és a háború első évei sem tették őket tönkre, ám amikor menekülniük kellett a kis tiszai zugba, akkor minden ingóságuk elveszett. Az anyja, miután visszaköltözhettek a házukba (amelyet elfoglaltak addigra, de a házfoglalók nagylelkűen átengedték nekik a konyhát és az előszobát), az anyja úgy szerezte vissza az ingóságaikat, hogy sorra meglátogatta a szomszédokat, és mindenhol kiszúrt valamit, ami az övék – itt egy szekrény, ott egy polcnyi könyv, amott a porcelánok. Szépen megköszönte a bitorlóknak, hogy így vigyáztak rájuk – ekkor nem volt mit tenni, a bitorlók visszaadták az eltulajdonított értékeket. Akkoriban ez így működött. Nem lehetett tudni, ki jön vissza és ki nem. Ormos Mária édesanyjára egy zsidó asszony is rábízta kevéske értékét, ő már sejtette, hogy ahová megy, onnan nem jön vissza. Mint utóbb kiderült, a legfiatalabb kislánya túlélte a háborút, de sajnos az értékeik addigra elvesztek, ráadásul a kislány nem is tudott róluk. A bombázások elől Rázompusztára menekültek, és ott a tiszai gátőrök segítségével elásták saját, és a zsidó asszonytól kapott értékeiket. Mit ad isten, ezek az elásott holmik, drágább ruhaneműk, porcelánok mind eltűntek. Olyan helyen volt, hogy a véletlenszerűen keresgélő német vagy szovjet katona biztosan nem találja meg – de persze a gátőrök tudták, hol van.”

Ormos Máriával a Szombatban is olvashattak interjút “Nagyon szomorúnak látom a számháborút” címmel:

“– Egyik nyilvános előadását azzal kezdte, hogy még gyermekként látta, amint zsidókat visznek a Dunához s hogy ez Önben mély nyomokat hagyott.

– Én akkor nem nagyon értettem, hogy miről van szó. Azon döbbentem meg, hogy életében először és utoljára láttam apámat sírni, ahogy ott álltunk együtt, a Bocskai út 9. számú ház ötödik emeleti erkélyén. Nem volt vitás, hogy ezeket az embereket halálra szánják, a jelenet ezt sugallta. Hozzá lehetne tenni, hogy még a magyar lakosságnak a társadalmi és politikai kérdések iránt érdeklődő csoportjai is nagyon keveset tudtak arról, ami az országban ebben az időben történt. Ezért is volt sokkoló az a jelenet, amelyet óhatatlanul láttunk. Ez 1944 október végén vagy november elején történhetett (…)

Horthy személyisége, éppen az ő ellentmondásossága miatt, megérdemelne egy jó elemző monográfiát. Álláspontja a zsidókérdésben is képlékeny és bizonytalan. Egy dolog nem vitás: az úgynevezett kis zsidóktól mindig szeretett volna megszabadulni, valahogy úgy, hogy menjenek el innen, tűnjenek el. Ebben a kérdésben Horthy mindig aszerint nyilatkozott, hogy kivel beszélt. A németeknek eltúlozta zsidóellenességét, míg ha egy zsidó kártyapartnerével, egy pénzmágnással, mondjuk Kornfelddel beszélt, akkor valószínűleg másként.”

Az Ormos Máriával készült interjúnk teljes szövege itt olvasható