Elhunyt Losonczi Ágnes, iskolateremtő szociológus

Életének 96. évében elhunyt Losonczi Ágnes Széchenyi-díjas magyar iskolateremtő szociológus, társadalomkutató.

1928-ben született Debrecenben. A második világháború idején zsidó származása miatt deportálták. Eredetileg a Táncművészeti Iskola (Mozdulatművészet) pedagógia szakát végezte 1951-ben, illetve ezzel egy időben a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakot látogatta. Majd az az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karának magyar-történelem szakára járt 1951–57 között.

A magyarországi szociológia alapító tagjai között tartják számon, 1963-ban már induláskor ott volt MTA Szociológiai Kutatócsoportjában, a tudományos életbe akkor „befogadott”, az először „intézményesült” / „engedélyezett” szociológiai műhelyben.

Kutatásai a számos felvetett és megválaszolatlan kérdéstől vezérelve az évek során a zenén túl, az életmódra, a népegészségügyre és az emberi élet fordulóinak szociológiai aspektusaira terjedtek ki.

“Érdeklődése a társadalom iránt személyes élettapasztalatából fakadt, átélte a 20. század megrendítő történelmi-társadalmi változásait, ahogy a vonzó társadalomjavító eszmék keserű valósággá váltak, és emberellenes bűnökbe torzultak. Szembesült a politikai hatalom mindennapi propagandájával, ami elfedte és elhazudta a tényeket, ahol a valóság érdekük szerinti átfestése vált mindennapi gyakorlattá. Rátalált a szociológiára, a társadalmi valóság elhivatott kutatója lett, a tények feltárásában kereste az igazságot.

Első kutatási területe – indulásának megfelelően – a zene volt, a művészet-, illetve a kultúraszociológia, innen jutott el az életmódkutatáshoz, majd a népegészség vizsgálatához, a gyerekvárás szülés-születés helyzetének feltáráshoz” – írja róla a socio.hu.

“1963-ban, zenetörténeti és zeneszociológiai munkássága már érdeklődést váltott ki. Kutatásai különböző társadalmi terekben a zenei felfogást és befogadást vizsgálták: az üzemi munkások között élő zenéről és a koncerttermek közönségének zenei ízléséről szóltak írásai. A Szociológiai Kutatócsoport igazgatójának, Hegedüs Andrásnak lett aspiránsa. Részt vett a Hegedüs András szervezte, szociológusok és szociográfusok közös terepmunkájában: mintegy 22 témával járták Heves megye falvait. Társaival – többek között a szociográfus-költő Csoóri Sándorral, Tornai Józseffel, Kunszabó Ferenccel és a szociológusok közé tartozó Heller Ágnes filozófussal, Márkus Máriával, Varga Ivánnal, Földvári Tamással dolgoztak együtt. H. Sas Judittal együtt járták a házakat, ki-ki a maga útján, saját témája szerint építette fel kutató módszerét. Érdekes viták, jó hangulatú beszélgetések jellemezték a kutatómunkát. Losonczi a mindennapokban figyelte meg a zene „jelenlétét”, a környező hangzásvilág érzékelését, a köznapi és ünnepi zene beágyazódását a falusiak életébe.”

Losonczi Ágnes Magyarországon elsőként ötvözte a kvantitatív és a kvalitatív társadalomkutatási módszereket.

2005-ig tartó aktív munkásságáért számos díjjal tüntették ki, így például Akadémiai Díjjal (2004), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével (2007), Prima Díjjal (2007), Széchényi-díjjal (2017) és Hazám-díjjal (2019).

Sokrétű érzékenységének bizonysága az Élet és irodalomban megjelent interjú is:

“Mert miről is szólnak a könyvem trianoni történetei? Az elcsatolt területekről menekülők a maradék Magyarországra érkezve általában olyan környezetbe kerültek, ahol hosszú ideig nem fogadták el őket “közülünk valónak”, volt, aki évtizedeken át “gyüttment” maradt. A statisztikák három-négyszázezer menekültről szólnak, korábbi társadalmi helyük szerint felső és középosztálybeliekről, elsősorban értelmiségiekről, hivatalnokokról, akik mindenüket elvesztették, ezért lett sokszor első anyaországbeli lakásuk a vagon, és sokuknak még évekig az maradt. Hiszen épp a magasabb köztisztviselői vagy értelmiségi pályákon volt túltermelés itthon is, ezért miközben fennen hangzott a “Nem, nem, soha!” és a zokogás az elveszett nemzettestért, az ide menekült nemzettestvéreket nehezen fogadták be, amikor “a mi kenyerünket veszélyezteti”. Tehát volt gyász és ökölrázás, de a nyitott tenyerű segítségnyújtásból sokkal kevesebb.

Az érem másik oldala, hogy akkortájt hozták az első komoly, zsidókat korlátozó törvényt, a numerus clausust. Magyarországon – különféle történelmi okokból – bizonyos szellemi pályákon, amelyek egyébként a történelmi magyar középosztály tagjai számára sokáig alantasnak számítottak, például az orvosok vagy az ügyvédek között, számarányuknál jóval többen voltak jelen zsidó vagy zsidó származású emberek.

És ez egy antiszemitizmussal nagyon mélyen átitatott országgá vált, mindig nagyon sok mindent lehetett vagy “érdemes” volt a zsidók felelősségévé tenni, és ezeket az érzületeket erősen fölpiszkáltak a korszak sajátosságai: a német szövetség, a tőle remélt határrevízió, és persze a rettenetes szociális feszültségek. Hogy aztán hogyan történt, ami megtörtént? Az egyik elbeszélő elmondja, hogy a kisvárosból, ahol a családja élt, még nem vitték el a zsidókat, de már pályázni lehetett a lakásukra az elöljáróságon. Aztán amikor valaki mégis túlélte a haláltábort vagy a munkaszolgálatot, és vissza akart költözni egykori lakásába, amelyben azonban már egy másik család élt, akkor az a szomszéd is, aki pedig elhurcolásakor megsiratta őt, azt mondta, hogy “többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek”. És persze a feltámadt lelkiismerettel is kezdeni kellett valamit: “én is részese voltam ennek a szörnyűségnek?” Ráadásul “a zsidó” továbbra is mindig kéznél volt: lehetett őt burzsujnak, kizsákmányolónak mondani, ahogyan korábban kommunistának is, a kommün rémségeiért felelőssé tenni. Aztán lehetett az 50-es évek szörnyűségeit zsidó bűnöknek, az ÁVO-t valamiféle zsidó bosszú eszközének kinevezni. 56 után Marosán György még egy munkásgyűlésen is nyíltan zsidózott, mondván, hogy az “ellenforradalmat” tulajdonképpen a zsidók csinálták. Vagyis az antiszemitizmus az egész században használható eszköznek bizonyult, lehetett vele toborozni, elválasztani és “megmagyarázni”, minden bajért felelőst találni.

De nem feledkezhetünk meg a több százezer katonáról sem, aki a szovjet fronton pusztult el, és akiket – mivel a Szovjetunió ellen szálltak hadba, a nácik oldalán – nyilvánosan meggyászolni sem volt szabad negyven évig, pedig nagyon-nagyon sokan nem a maguk akaratából mentek háborúba, áldozták fel az életüket. Az ő értelmetlen haláluk, a családjaik szenvedése miért fájna kevésbé, miért ne számítana közös veszteségnek? Most mintha egymás ellenében gyászolnánk, ki a fronton elesetteket, ki a holokauszt áldozatait, mások a szovjet táborokban elpusztultakat, és kevesen képesek megérteni a másik gyászát. Nem értem, a második világháború közel egymillió halottját miért ne érezhetnénk mindannyiunk veszteségének?”