Eichmann és a banalitás gonoszsága
Egy német szerző vitába száll Hannah Arendttel, aki jelen volt a náci „végső megoldás” szervezőjének jeruzsálemi perén, és „a gonosz banalitása” alcímmel számolt be benyomásairól. A könyv és két recenzense szerint Eichmann meggyőződéses tömeggyilkos volt.
„Eichmann tudatosan és meggyőződésből vett részt a népirtásban” – írja Gerald Steinacher a Wall Street Journalben, Bettina Stangneth német történész könyvét ismertetve.
Stangneth műve már címében (Eichmann Jeruzsálem előtt) is Hanna Arendt könyvének címével (Eichmann Jeruzsálemben) vitatkozik. Arendt ugyanis a perben hallottakra építette megállapítását, hogy Eichmann egészen jelentéktelen hivatalnok volt, akinek semmitmondó lénye kiáltó ellentmondásban állt sátáni tömeggyilkos tetteivel.
Stangneth viszont fellelte egy egykori holland SS-tiszt Eichmannal folytatott beszélgetéseinek leiratát, amelyből kiderül, hogy Eichmann tudatos náci volt és maradt, s úgy gondolta, hogy a faj úgynevezett fennmaradása felülírja az általa is elismert erkölcsi törvényeket. Ez Steinacher szerint ellentmond annak, amit Arendt gondolt, hogy tudniillik Eichmann egyike volt a rengeteg embernek, aki pont olyan volt, mint ő, és nem volt sem perverz, sem szadista, hanem éppen ellenkezőleg: „hátborzongatóan normális”. A német szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy Eichmann rafinált manipulátor volt, aki mindig a körülményekhez igazította saját szerepének értékelését. SS veterán-társaságban a döntéshozó szerepét játszotta, a bíróságon ellenben egy nagy gépezet apró fogaskerekének minősítette magát, és mind a szerző, mint a recenzens szerint meg is tévesztette Hannah Arendtet.
Ennél is súlyosabb kritikát kap Arendt a Jewish Review of Booksban Richard Wolin történésztől. Ő azzal vádolja, hogy a német származású Arendt tisztára akarta mosni a korabeli németeket a nácizmus bűneitől, és általában a tömegtársadalmakat és a totális államokat akarja felelőssé tenni a népirtásért. Azt is szóba hozza, hogy Heidegger, a náci párttag filozófus tanítványa és egykori szeretője lévén, Arendt hajlamos volt túlzott megértést tanúsítani egyes nácik iránt.
Wolin úgy értelmezi Arendt írását, mintha a holokausztot tekintette volna banálisnak, holott Arendt arról ír, hogy a totális diktatúrában olyan emberek, akik máskülönben teljesen ártalmatlan szerepet játszottak volna, szörnyű tömeggyilkosságokat követnek el. Sőt, a recenzens még az asszimilált német zsidó megvetését is kiolvassa Arendt írásából a szegény, vallásos galíciai zsidókkal szemben, és odáig megy, hogy Arendt felcseréli a gyilkost az áldozattal. Ezt a kijelentését arra alapozza, hogy Arendt a pert az utcáról követő emberekben irracionális keleti tömeget látott, a tárgyalást őrző izraeli rendőröket pedig durva arcú embereknek festette le, akik „bármilyen parancsot teljesítenének”. Lehet, hogy az előző évtizedek tapasztalatai nyomán Arendt túlzó módon viszolygott bizonyos egyenruhásoktól és bizonyos izgatott tömegektől, de ezek, minthogy éltek, mégsem tekinthetők a gyilkosságok áldozatainak. Különben is erős túlzás azt állítani, hogy Arendt bármiféle bűnt tulajdonított volna nekik, hát még hogy nagyobbat, mint Eichmannak.
Mindenesetre, mint mindkét recenzens kiemeli, Stangneth könyve cáfolja Arendtnek azt a feltételezését, hogy Eichmann rémtetteiben az ideológia ne játszott volna szerepet. A holland SS-veteránnal folytatott beszélgetések azt bizonyítják, hogy az irracionális náci hiedelmek nagyban motiválták. Mint Wolin rámutat, emiatt szállt szembe a háború végén magával Himmlerrel, az SS birodalmi vezérével is, aki 1944 őszén már fékezte a zsidóság deportálását.
A teljes cikk itt olvasható.
