„Egyértelmű a hárítás holokauszt-ügyben” – a cserépfalui zsidódeportálásokról

Önszorgalomból állt neki a borsodi falu múltjával foglalkozni. Járt kinn Izraelben, és sok mindent megtudott Cserépfalu holokauszt-vonatkozásából. Amióta a témával foglalkozik, Tóth Péter fenyegetőző levelet is kapott.

magyarnarancs.hu: Miért éppen Cserépfalu?

Tóth Péter: Lehetne bármelyik magyar falu is. Úgy gondolom, ezek a kérdések és ezek a problémák bárhol előkerülnének, ahol egykor zsidó közösség élt. Egyébként meg azért, mert szeretem ezt a kis Borsod megyei falut, és tenni akarok érte. Mindig is jól éreztem magam itt, annak ellenére, hogy ottani ház nélkül még csak „gyüttmentnek” sem számítok. Máig „idegen” vagyok a helyiek szemében, de legalább már nem „gatya”, akinek egy pincéje sincs. Nekem az legalább már van.

magyarnarancs.hu: Továbbá egy „tiszteletbeli polgár” elismerés.

TP: Igen. 1990-ben keveredtem Cserépfaluba egy kirándulás alkalmával. Megszerettem ezt a kis,

ezerfős közösséget, a pincékben, a rendezvényeken gyorsan megismerkedtem a helyi közéleti emberekkel, és amikor kiderült, hogy mihez értek, a 90-es évektől sokat segítettem a falunak, többek között a honlap fejlesztésében. Minden érdekelni kezdett, ami az ott élőkkel történik, aztán lassan érdekelni kezdett a falu történelme is. 2006-ban kezdtem el blogolni róla.  (A blog itt érhető el.)Páratlanul izgalmas történetű település: kezdve a subalyuki barlang ősemberétől a bronzkori és középkori váron át a szocialista átszervezések faluromboló hatásáig. (a falu történetéről lásd keretes írásunkat – a szerk.)

magyarnarancs.hu: És a holokausztig.

TP: Nem volt ez tervezett, hogy egyszer csak ehhez a témához érek. De mellbevágott, amikor helytörténeti kutatásaim alatt kiderült, hogy a községben zsidók is éltek egykor. Itt voltam több éve a faluban, és soha egy szót sem hallottam erről. Mindenféle sztorikat ismertem a baráti összejöveteleken elhangzott anekdotákból, katonatörténeteket, régi humoros eseteket, politikai nézeteket, de erről soha senkinek még csak egy elejtett mondata sem volt. Mintha ez a történet és ezek az emberek soha nem is léteztek volna a falu számára. Gondoltam, ebben is segítek: szép lassan elkezdtem gyűjteni az információkat, majd elhatároztam, hogy blogot vezetek a kutatásról.

magyarnarancs.hu: Mit szólt a falu a kutatáshoz?

TP: Különféleképpen viszonyultak a témához. Kezdetben sokan csak mosolyogtak, kicsit bogarasnak elkönyvelve legyintettek rám, aztán jöttek a figyelmeztetések is. Régi ismerősök szóltak, először finoman, aztán keményebben is borozgatás közben, hogy „hagyjad már a picsába ezt a témát!” Az 50-60 évesek korosztálya csak legyintett, inkább igyunk valamit, mondták. És amikor véletlenül eltévesztettem az egykori Groszmann-kocsma házát, valami nagyon feldúlt hangú mailt kaptam, fenyegetésekkel megfűszerezve, hogy mit képzelek én, hogy meggyanúsítom az ott lakó családot, hogy ők beköltöztek egy zsidó házba. Pedig erről szó sem volt.

Az világosan látszik, hogy senki nem örül ennek a kutatásnak és próbálnak lebeszélni róla. Ma a település abszolút jobboldali érzelmű, büszkék a fiatalok arra, hogy nincs a faluban cigány. Amikor ilyen témákat feszegetek a mindennapi érintkezésekben, mindig hozzáteszik, hogy könnyű Pestről okoskodni, ha itt élnék, megtudnám, hogy is van ez valójában. Bár egyértelmű a hárítás holokauszt-ügyben, azt azért el kell mondanom, hogy vannak, akik végül elmesélik a történetet, ha nehezen kezdenek is bele, nyílnak meg. Jellemzően ők a kortársak, a legidősebb generáció.

magyarnarancs.hu: Ők hogyan emlékeznek vissza?

TP: Érdekes megfigyelni, hogy bizonyos dolgokban mennyire egységes az emlékezet, másokban pedig milyen sokféle verzió létezik. Alapvetően három dologról mindenki beszél. Egyrészt a beszélgetés elején kiemelik, hogy nagyon jó emberek voltak a helyi zsidók, az ő családjuknak soha nem volt velük semmi bajuk.
Másrészt fontosnak tartják, hogy a zsidóság helyi gazdasági fontosságáról beszéljenek a falu életében. Hogy Swartzék voltak a szódások, Groszmannék meg a kocsmárosok. Ez fontos mindenkinek, aztán jönnek a személyes emlékek. Itt kicsit igazságtalan az emlékezet. A családok tagjaiból azokra emlékeznek vissza elsősorban, akik valamiben az átlagtól eltérőek voltak. Például a 18 éves Groszmann Lillának (mindenki csak Liliként ismerte) „rossz volt a lába”. Az emlékek a konkrét eseménytörténetnél esnek szét. Van, aki a begyűjtésnél teherautóról beszél, van, aki lovas kocsiról és van, aki gyalogmenetről. Eltérnek a helyszínek is, hogy kit honnan szedtek össze, a házukból, vagy a falu különböző pontjairól. Meglepő módon néha egészen életszerű képek is felbukkannak. Egy szemtanú szerint az akkor alig tízéves Schwartz Györgyöt az iskolából rakták fel a környékbeli zsidókkal dugig tömött teherautóra. Előbb gázt adtak, majd fékeztek, hogy Györgyöt feldobhassák a platóra, hogy legyen helye. És ami szintén közös a visszaemlékezésekben: mindenki hangsúlyozza, hogy nem gondolta volna senki Cserépfaluban, hogy ez történik velük. Azt hitték, elviszik őket kicsit dolgozni, aztán majd valamikor hazajönnek, ahogyan korábban is. Megdöbbentek, hogy soha nem jöttek vissza. Viszont találkoztam olyan helyi legendával is, ami arról szólt, hogy egy zsidó család hogyan kínozta a felvett inasát.

magyarnarancs.hu: Lehet tudni, hogy mi lett az elvittek értékeivel?

TP: Nem voltak különösebben gazdag emberek, a hátrahagyott értékeik sorsáról nincs információm. Még csak most kezdem a házaikat feltérképezni, de nagyon kényes téma ez az egész. Többen szóltak is, hogy ne feszegessem ezt. Amikor pedig interjút adtam az ügyben, komolyan meg is fenyegettek páran a Facebookon. Persze, amikor legközelebb odautaztam Cserépre, tisztáztuk és megbeszéltük a dolgot szépen.  Én senkit nem szeretnék megbántani, ezért is módosítottam a blog nevét Cserépfaluról cserepflaura.

magyarnarancs.hu: Nem általános, hogy a hagyományos kutatói cetlizés helyett azonnal közzéteszi az interneten a kutatás nehézségeit, eredményeit, sőt a tévedéseit is.

TP: Ennek több oka is van. Egyrészt úgy gondoltam, hogy mivel elfeledett történetről van szó, jó, ha mindenki a leggyorsabban találkozik az eredményekkel, másrészt hangsúlyozni kell, hogy én nem vagyok profi kutató. Népművelőnek tartom magam, aki az Országos Széchényi Könyvtárban az internetes kommunikációban dolgozik. Adott volt tehát a közlési terep, viszont egyáltalán nem volt adott a módszer. Hogy őszinte legyek, fogalmam se volt, hogyan kell elkezdeni a kutatást. A kollégáktól kértem segítséget abban is, hogyan kell rögzíteni az eredményeket, hová kell elmenni, mit kell megnézni. Azóta intenzíven levelezek intézményekkel, könyveket olvasok, levéltárba járok és voltam Jeruzsálemben, a Yad Vashemben is. Ahogy gyűltek az adatok, fel kellett tennem az alapkérdést: mit akarok elérni, mi a cél? Az információk érkezésével kibomlott előttem, hogy a téma jóval szerteágazóbb annál, amit eredetileg gondoltam, jóval több egyszerű eseménytörténetnél.

A teljes cikk itt olvasható.