David Grossman: a félelmeink áldozatai vagyunk

Világszerte elismert író és békeaktivista. Miközben nagyon kötődik hazájához, Izraelhez, keményen bírálja annak politikáját.

Legutóbbi könyvében – amelynek címe “Egy ló besétál egy bárba” – David Grossman a humort és a horrort vegyíti. Egyesek szerint ez a metaforája azoknak az ellentmondásoknak, amelyek megosztják országát.

– Az “Egy ló besétál egy bárba” című könyvének főszereplője Dovalé nagyon erkölcsös, humanista, ugyanakkor eléggé groteszk, és ronda arcát is mutatja a világnak. Az ön ellentmondásos érzelmeit testesíti meg Izraellel szemben?

– Nos, ő mindenekelőtt egy irodalmi szereplő, nagyon sokrétű, és belső ellentmondásai vannak. Ezek a dolgok teszik élővé az irodalmi karaktereket. De mindenekelőtt Dovalé egy olyan ember, akinek – valami miatt, ami a gyerekkorában történt vele, amikor 14 éves volt – az élete másfelé fordult, másmilyenné vált, mint amilyen várható volt. Bizonyos mértékben mondhatjuk, hogy párhuzamosan él azzal az élettel, amelyet élnie kellett volna. Vagy, ha tetszik, Izraelnek ez a sorsa, mert az utóbbi években egyfajta minibirodalommá váltunk, és azt hiszem, az életünk, a létezésünk rossz párhuzamos útja felé fordultunk.

– Úgy tűnik, sok üzenet van ebben a könyvben. De van-e köztük olyan, amelyet különösen el akart juttatni?

– A történet, amelyet elmesélek, egy gyerekről szól, aki később standup komikus lett, az egész könyv egy lepukkant éjszakai klubban játszódik. Dovalé nagyon érzékeny, törékeny gyerek volt, és nagyon kreatív és szenvedélyes gyerek. Hirtelen, 14 éves korában életében először elküldik otthonról egy félkatonai típusú táborba, ezen mindannyian átestünk 14-15 éves korunkban. Addig élte az életét a családjával, ez nagyon jelképes volt, ő, az anyja és az apja. Mint mondtam, ez volt az első alkalom, hogy elszakad tőlük. Egy napon a gyakorlótéren jött egy katonanő, és megkérdezte: ki Dovalé? Azt mondta: én vagyok. Erre a nő: gyere velem, fuss, siess, rohanj! Négyre Jeruzsálembe kell érned egy temetésre. Ez sokkolta. Milyen temetésre? Senki nem beszélt temetésről, amikor eljöttem otthonról. És nagyon hamar összecsomagolja a hátizsákját a többi katona, berakják egy katonai járműbe, négy óra alatt ér Jeruzsálembe a temetésre. De egy kérdést nem tett föl, és senki nem mondta el neki, hogy ki halt meg. Anya vagy apa? Ez a négy hosszú óra annyira traumatikus volt az életében, hogy az meghatározta a sorsát. Néha úgy gondolom, hogy a legalattomosabb formája a kegyetlenségnek a közöny.

– Dovalé nagyon elszigetelt alaknak tűnik, amint a környezetében szép lassan magára hagyják, legalábbis majdnem mindenki, és egyre kevesebb emberrel beszél. Tudom, hogy ön elveti az önéletrajzi utalásokat, de önre gondoltam, mert az ön országában egyesek árulónak tartják a nézetei miatt. Érzi azt, hogy egyre elszigeteltebb a saját hazájában?

– Érzem, hogy a véleményem egyre elszigeteltebb. Érzem, hogy egyre több ember feladja az erőfeszítést arra, hogy felfogja az itteni nagyon bonyolult valóságot, és az egyszerűséget választják. Az ember látja, ahogyan egyre több izraelit csábít, hogy így lássa a konfliktust, felhagyva azzal a próbálkozással, hogy értelmes, politikai megoldás szülessen. Ehelyett egyre inkább hajlamosak a fanatizmusra és a fundamentalizmusra. Ez látható mindkét oldalon, ez történik Izraelben és Palesztinában is, ez szinte lehetetlenné teszi a megoldást.

– De azt is látjuk, hogy elhallgattatják azokat a hangokat, amelyek szemben állnak a mainstream izraeli gondolkodásmóddal. Az izraeli kormányra gondolok, amely például azt mondta, hogy az olyan írók, mint ön nem kapnak kormányzati támogatást, mert nem tekintik lojálisnak az izraeli államhoz. Kíváncsi vagyok, mit jelent ez a lojalitás?

– Őket kellene megkérdeznie, mit jelent. Először is, nem hiszem, hogy igazolnom kellene a lojalitásomat. Itt születtem, ez az otthonom, nagyon aktívan részt veszek Izrael életében, Izrael kultúrájában. Nem hiszem, hogy a lojalitás kérdését föl kellene vetni egyáltalán. Ez egy fasiszta kérdés, ez az egyik jele annak, hogy romlik a demokrácia, a demokráciafelfogás itt Izraelben. A művészetem iránt vagyok lojális, az iránt, amit a könyveimben megpróbálok tenni. A legjobb tudásom szerint dokumentálni, amilyen pontosan csak tudom, az élet nüanszait itt Izraelben. Úgy vélem, ez itt egy elbűvölő élet, de néha elviselhetetlen.

– Ez eszembe juttatja az egyik korábbi regényét. A Világ végére című könyvében egy anya, akinek a fia katona, nem várja meg, hogy értesítsék fia halálhíréről, hanem útnak indul a galileai hegyekbe. Tudom, hogy a fikció és a valóság találkozott, amikor ezt a könyvet írta, hiszen az ön fia meghalt harc közben. Azt szeretném tudni, hogy a társadalom képes-e együtt élni ezzel a rettegéssel, hogy a gyermekeiket meg fogják ölni?

– Talán a félelem az, ami most bármi másnál jobban jellemzi az izraeli társadalmat. Ez az aggódás a gyermekeinkért, akik bevonulnak, de az is, hogy félve sétálunk az utcán, és a kormány és jobboldal cinikusan kihasználja ezt a félelmet. Olyan miniszterelnökünk van, aki szakértője annak, hogy a valós veszélyeket összekavarja a múltbeli traumákkal. Izraelnek valóban szembe kell néznie veszélyekkel, igazi veszélyekkel szembesülünk itt a Közel-Keleten. Ő viszont tudja, miként keverheti össze ezeket a veszélyeket a traumák emlékeivel. Úgy vélem, hogy egy társadalom, amelyet a félelem irányít, hanyatló társadalom, nincs energiája és életereje, amely szükséges ahhoz, hogy virágozzon, fejlődjön, és ahhoz is, hogy megoldja egzisztenciális problémáit. Ha csak a félelem és a reménytelenség kategóriáiban gondolkodik az ember, akkor nem jut messzire.

A teljes cikk itt olvasható.