Bűneink jegyzéke
A háború csúcsán 90 ezer magyar katona teljesített megszálló feladatokat az egykori Szovjetunió területén. Egy most megjelent kötet orosz levéltári dokumentumok alapján igyekszik rekonstruálni, milyen háborús bűncselekményeket – vagy ahogy az egyik szerkesztő jellemezte, népirtást – hajtott végre a Magyar Királyi Honvédség. A szerkesztők nem várnak osztatlan sikert.
Nagyapám jobb lába rövidebb volt a balnál. Hiú ember volt, utálta is, de magasított cipőt kellett hordania, hogy ne sántítson. Hantosi parasztember volt, a faluban élte meg, ahogy 1944-45 telén hónapokra megrekedt a front, orosz és német váltotta egymást folyamatosan. Aztán már tavasszal, a felszabadulás után egyszer jött egy részeg orosz, hogy megerőszakolja nagyapám hugát. Az öreg elé állt. Az orosz felcsapta a válla alatt lógó davajgitárt. Egyből lőtt. Ez volt nagyapám szerencséje. Egy golyó ellőtte a lábát. Összeesett, így a következő csak súrolta a tarkóját.
Minderre a nagyapám, aki a gyorshadtesttel megjárta Ukrajnát, lakonikusan csak annyit reagált: “Vojna, vojna”. A háború az háború. Látott, megélt ezt azt.
Feltáratlan múlt
Hogy mit, arról sohasem beszélt. De nem csak ő hallgatott. A Magyar Királyi Honvédség ukrajnai, belarussziai és oroszországi megszálló tevékenysége a magyar múlt egyik legkevésbé kutatott, szinte teljes egészében feltáratlan fejezete. Ez most megváltozhat. Kedden a Kossuth Klubban bemutatták a Krausz Tamás történész professzor főszerkesztésében megjelent, Varga Éva Mária levéltáros kutatásain alapuló forrásgyüjteményt, “A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban” című könyvet, ami a L’Harmattan kiadó gondozásában jelent meg.
A 629 oldalas mű orosz levéltári dokumentumokra, elsősorban a KGB-utód Oroszországi SZövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) Központi Archívumában, az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában és a Voronyezsi Területi Állami Levéltárban fellelt iratokra hagyatkozva mutatja be – Krausz szavai szerint “érzelemmentesen” – a magyar megszálló csapatok számlájára rótt háborús bűncselekményeket, melyeket a kötetet szerkesztő Sipos Péter történész “népirtásnak, a náci genocidum magyar fejezetének” nevezett.
A dokumentumok nagy része a már 1942-ben felállított szovjet Rendkívüli Állami Bizottság tényfeltáró munkájának eredményei. A bemutató orosz vendégei közül Vaszilij Sztyepanovics Hrisztoforov tábornok, az FSZB levéltár igazgatója szerint ezek hitelesnek tekinthetők, egyrészt, mert a hadifoglyok vallomásait a szemtanúk beszámolóival és a feltárható bizonyítékokkal is összevetették, másrészt pusztán a gyilkosságokról több mint 54 ezer jelentés készült, ilyen mennyiségű iratot pedig nem lehet módszeresen meghamisítani, vagy akár csak manipulálni.
Magyarország a Szovjetunió elleni háborúba belépve eredetileg a frontbevetésre alkalmas Kárpát-csoportot ajánlotta fel a német műveletekhez – ennek része volt a gyorshadtest, aminek része volt a nagyapám. A gyorshadtest hamar a német Déli hadseregcsoport alárendeltségébe került, 41 decemberére már felmorzsolták, ekkor tért haza a nagyapám is. A magyar hadvezetés 1941 őszén a Kárpát-csoport és a gyakorlatilag megsemmisült gyorshadtest leváltására ajánlott fel öt megszálló hadosztályt 40 ezres élelmezési létszámmal. A megszállás csúcsán már 90 ezer magyar katona szolgált megszállóként két parancsnokság alárendeltségében, de a partizánvadászatokban és a civil lakosság elleni megtorlásokban a frontról visszatérő alakulatok is gyakran részt vettek. Ekkor a magyar haderő adta a megszállt területek rendfenntartó erőinek negyedét.
A népirtás volt a cél
A megszállt területeken 8 millió civil, köztük 2,4 millió, azonnali megsemmisítésre ítélt zsidó és 2,2 millió belarussz, a fehérorosz népesség negyede vesztette életét. A magyarok áldozatairól nincsenek pontos összesítő adatok, de Sipos professzor szerint csak Scsorsz körzetében 38 ezernél több áldozata volt a honvédeknek.
A teljes cikk itt olvasható.
