Búcsúzunk Tőled, Tibi Bácsi!
Kovács Tibi halálára
Apámmal gyerekként a Nagyfuvaros utcai shulban az elöljáróknak fenntartott helyen ültem, a többséggel szemben, a Tóraszekrény mellett. Anyám a karzat első sorában. Apám jól tudott davenolni. Anyámat megvártuk a kijáratnál a lépcső alján, mindig, visszatérően ugyanazt a szemrehányást tette apámnak, hogy miért kell olyan pólisiasan űznie, az ovinű málkénű felhallatszik hozzá.
Nekem is így maradt a fülemben.
Aztán mentünk tovább, egyik shul, másik, a szülők meghaltak, a húgom lánya Tomi felesége lett, mi is Budára költöztünk, kézenfekvő lett az ő templomába járni. Az első alkalmaknak egyikén, egyszer csak felkaptam a fejem, a Kaddishnál valaki úgy mondta: Brich hű. Hirtelen otthon éreztem magam. És azóta is.
Tibi volt. Kovács Tibi. Jesíva-bócherből lett örnagy. Örnagyból lett Talmid-hochem. Ő leinolt. Tudta a nagyünnepeken, hogy mit kell mondani, mikor, és mit nem. Unokáim bríszénél ő davenolt. Bar micvói alkalmából ő segített nekik, leinolt.
Szemében mindig vidámság volt, béke és valami huncutság is. Szerettem látni. Jó volt hallani tőle az apám-féle ovinű-malkénűt. Miatta voltam a Frankelban otthon.
