Bűbájos diktatúrák – beszélgetés Dragomán Györggyel

Mágia, babona, diktatúra – egy tőről fakadnak, a valóságot szeretnék megváltoztatni egy sajátos szabályrendszerrel.

– A történelem pusztán fikció, a történészek hazudnak.
– Létezik-e a múlt, és képesek vagyunk-e emlékezni? – többek közt erről beszélgettünk Dragomán Györggyel most megjelenő, Máglya című regénye apropóján.

– A fehér király sikerét követően most jelentkezik először újra, Máglya című regényével. Mivel töltötte az elmúlt kilenc évet? 

– Írtam, mint az állat! Nagyon keményen dolgoztam. Annak idején A fehér királlyal párhuzamosan két másik regényt is elkezdtem. A fehér király, ugye, egy kiskamasz fiú, Dzsata hangján szólal meg, ám amikor írtam, meghallottam két másik hangot is, egy kisebb fiúét meg egy nagyobb lányét. Előbb azt gondoltam, többhangú monológokból fog összeállni a regény, de Dzsata olyan lendületesen beszélt, hogy nem lehetett más hangokkal megtörni. A kilenc év alatt ezeken a regényeken dolgoztam, egyikük a most kiadásra kerülő Máglya. De elkészült kétkötetnyi novellám, valamint két gyermekregényem is.

– Hogy bírja a családja ezt a fáradhatatlanságot?

– Egész jól, pedig régen a fotel-laptopfülhallgató hármassága jelentette a dolgozószobámat – meg az írósapkám.

– Hogy micsoda, az meg milyen, hol lehet beszerezni?

– Egy időben Mikulás-sapka volt, akkor húztam a fejembe, amikor tényleg írtam, nem csak az e-maileket böngésztem, ebből tudták, nem lehet zavarni. Aztán persze a feleségem és a gyerekek poént csináltak belőle, a bohócsipkától kezdve mindenféle fejfedőket kaptam ajándékba.

– Nemcsak otthon, az egész világon süvegelték A fehér király megírásáért, mennyire olvasták másként, mint idehaza?

– Az biztos, hogy mind a fordítók, a kiadók, mind a kritikusok, az olvasók szerették – Kínában, Indiában, Tajvanon, Vietnamban is. Kilenc év ide vagy oda, nagyon várják az újabb regényem is. A Máglyát máris fordítják németre, angolra, hollandra. Képtelenség megmondani, hogyan olvasták egy másik kultúrában, hiszen már Erdélyben is máshogy érthették, mint Magyarországon. Az angoloknál, mivel nagyon erős a történelmi regény hagyománya, erősen történeti kontextusba ágyazottan olvasták, az amerikaiaknál ellenben egyáltalán nem volt érdekes, hogy mindez Romániában történik-e a ’80-as években vagy sem, nem próbálták ilyen módon elhelyezni. Úgy tűnik egyébként, nem kell hozzá különösebb háttértudás, mindenki ráismerhet olyan gyermekkori alapélményére, mint a kiszolgáltatottság. Én aszerint bontanám ketté a recepciót, hogy voltak egyrészt, akik a saját életükhöz kötötték vagy empátiával megértették, illetve van az emigránsolvasat, azoké, akiknek valamilyen módon közük van Romániához, s ha nem is a saját történetükként tekintenek rá, de segített nekik megérteni azt.

– A gyermek perspektíva ezek szerint számukra is vonzó volt. Könnyebbséget jelent így írni?

– Dehogy, sokkal nehezebb. Ahhoz hogy hitelesnek érezzem, abban rengeteg munka van, egyáltalán nem írok könnyen ezen a hangon. Kemény, esetenként akár kétéves munka volt olyan sodró, két-három oldalas feszült és intenzív mondatokat írni, amiken pont ez a műgondot nem érezni.

– A Máglya főszereplői nők: a kislány Emma és a nagymamája hangján szólal meg a regény. Mennyire ügyelt a nemi hitelességükre?
– Nem hiszem, hogy egy férfi író ne tudna női hangon megszólalni, vagy egy nő író ne lenne képes férfiként írni. Sohasem érdekelt a szerző neme, egyik kedves írómról, Pat Barkerről sem tudtam, férfi vagy nő, csak azt, a valaha írt legjobb első világháborús regénytrilógia szerzője. Nagymamámmal vitáztunk egykor azon, írhat-e Rejtő hitelesen a légióról, mikor sosem volt legionárius. Persze hogy! Egy írónak bármit meg kell tudnia írni, olyat is leírhat, amit nem élt át.

– Önnél is van olyan alapélmény, amihez vissza-visszatér?

– Ahogy a Máglyában is: az európai végvidék; családregénybe foglalva az elmúlt 50 év története, a holokauszttól a rendszerváltásig. De én többhangú író vagyok, a kísérletező novelláim egyáltalán nem is hasonlítanak egymásra.

– És a saját élményei mennyire köszönnek vissza a regényben?

– Nálam a rendszerváltás extázisa szorosan összekapcsolódott a kivándorlásunkkal Romániából, hirtelen teljesen más helyre kerültem, miközben gyászoltam a régi otthonomat. Ráadásul akkor lettem szerelmes. De a gyász másképp is beszüremkedett ebbe a regénybe: A fehér király megjelenésének évében halt meg az apám. Ahogy egyes használati tárgyai, úgy a búcsú személyes élményéből táplálkozó mozzanatok is a regény részeivé váltak.

– Az ön emlékein kívül magának az emlékezetnek is fontos szerep jut a Máglyában.

– Emma minden erejével próbál emlékezni egy balesetben hirtelen elvesztett szüleire, de nem akar összetörni ettől, a nagymamája pedig újra meg újra elfelejti a múltját, de – őszintén vagy sem – mégis újrateremti. Az érdekelt, e kettő hogyan kapcsolódik össze: mi az emlékezet?, hogyan működik?, hogyan lehet az emlékeket továbbadni?, létezik-e egyáltalán a múlt? Bár nem adok rá választ tézisszerűen, mert nem tudok, az emberek, a szereplők válaszolnak a maguk módján.

– A múltidézésbe gyakran bezavar a politika, a Máglyában eltüntetik a titkosszolgálati iratokat. Nálunk sem igyekeznek fölfedni őket, mit gondol, miért?

– Hiába volt Magyarország a legvidámabb barakk, mi rendelkeztünk a legprofibb titkosszolgálattal is, akik túl jól dolgoztak. Valószínűleg végiggondolták jó előre, mi lesz a rendszer összeomlása után. Mert egyébként érthetetlen, miért nem valósult meg az iratok nyilvánosságra hozatala, hogy nem tudjuk, kik voltak a besúgók. Emiatt nagyon csalódott vagyok.

A teljes cikk itt olvasható.