Bor és tövis – az abaújszántói zsidó közösség története
Amikor a magyar zsidó közösségek életben maradt tagjai visszatértek városaikba a második világháború után, veszteségeiket az odaveszettek névsorát feltüntető emlékművekkel örökítették meg. Később, felismervén a kőtáblák elégtelenségét, elkezdték leírni és összegyűjteni a kulturális és nemzeti örökségüket képező dokumentumokat. Ennek eredményeként helytörténeti jelentőségű emlékkönyvek születtek. Abraham Wein rámutatott arra, hogy e munkák forrásanyagként használhatók a kelet-európai kultúra és történelem kutatásában.
Az abaújszántói zsidó közösségnek nem jött létre emlékkönyve vagy dokumentumgyűjteménye. Az írott források és más hivatalos dokumentumok nagyrészt megsemmisültek 1944-ben.
Az abaújszántói zsidó közösség története 1738-ig nyúlik vissza. Az első betelepülő Mose Herskovicz volt, aki Lengyelországból érkezett, és Nagy József birtokán élt. Ezt megelőzően az abaújszántói betelepültek a város falain kívül laktak. Fizetség fejében engedték meg nekik, hogy Abaújszántó heti- és havipiacát látogassák. Napnyugtakor azonban távozniuk kellett.
1765-ben további zsidó betelepülők érkeztek a közeli Ausztriából, valamint Cseh- és Morvaországból, és egy nagy hatalmú földesúr, Bretzenheim Károly védelme alatt álló hitközséget hoztak létre. 1787-ben az abaújszántói zsidó közösség az elsők között hozott létre zsidó elemi iskolát. Erre II. József 1783-as türelmi rendelete után került sor, amely messze ható változásokat indított el a magyar zsidóság gazdasági, politikai és kulturális életében.
A festői Abaújszántó Magyarország északkeleti részén helyezkedik el. A Tokaj-Hegyaljának nevezett térség a közeli város nevét viselő „tokaji” borról híres. Abaújszántó kereskedőinek döntő szerepük volt abban, hogy ez a bor nemzetközileg ismert lett. A Teitelbaum Ábrahám és Beiler M. cégéhez tartozó bormúzeum Abaújszántón 1783-tól 1910-ig minden évből megőrzött egy palack bort.
A tizenkilencedik század elején, amikor a magyar zsidóság kisvárosokban és falvakban élt, Abaújszántó fontos vidéki közösség volt, amelyet szüntelen gyarapodás és gazdasági jólét jellemzett. A közösség egy nagy helyi jesiva (Talmud-akadémia) fenntartására volt képes, és tudós rabbikat szerződtetett. A leghíresebb közülük Löw Elazar (1758–1837) rabbi volt, akit könyvének címe alapján Semen Rokeach (Az illatszerárus kenete) néven is ismertek. (A híres rabbikat gyakran az általuk írt valamelyik híres könyv címével elnevezve is emlegették – a ford.) A Chatam Sofer (1762–1839) néven is ismert Mose Szoférrel együtt, aki a pozsonyi jesiva vezetője volt, Löw rabbit rendszerint azok között a nagy tudósok között tartják számon, akik hozzájárultak a magyar zsidóság jó híréhez a zsidó tudományosság terén.
1840-ben, amikor megengedték a zsidók letelepedését a nagyvárosokban, és kezdetét vette a magyar zsidóság gyors urbanizációja, az abaújszántói hitközség demográfiai csúcsra ért, 1212 főt számlált. 1941-ben a város 4908 lakosából 681-en voltak a zsidó közösség tagjai.
A holokauszt túlélői 1945-ben megpróbálták újraéleszteni a zsidó közösséget, de ez nem sikerült. A város lakosai ádázul ragaszkodtak a zsidók erőszakos deportálásából származott gazdasági előnyökhöz. Így hajdan jómódú emberek segítségre szorultak, miközben tulajdonukat korábbi cselédeik és szomszédaik birtokolták. A tipikus az volt, hogy a koncentrációs tábor volt lakója egy kis szobában húzta meg magát, miközben háza többi részét az új tulajdonos foglalta el. A balszerencse érzése sokkal erősebb volt az olyan kisvárosokban, mint Abaújszántó, ahol a családok rendszerint nemzedékek óta ismerték egymást.
1949-ben, amikor a közösség utolsó tagja elhagyta Abaújszántót, a zsinagógát már faraktárként használták. Színes üvegablakait, a tóraszekrényt, a kupolát hamarosan eltávolították, ami lehetővé tette az épület átalakítását. A mennyezeten az arany csillagokkal tarkított kék eget, a tóraszekrény körül a festett bársonyfüggönyöket lemeszelték. Nem maradt nyoma az épület korábbi használatának és a zsidó közösség két évszázados létezésének a városban.
Amikor a magyar zsidó közösségek túlélő tagjai a második világháború után elhagyták városukat, mindegyikük vitte magával a helység történetének egy részét. Azok, akik Abaújszántóról távoztak, köztük én magam is, eleinte nem voltak tudatában annak, milyen történelmi kincset hordoznak.
A legtöbb Izraelben élő abaújszántói túlélő helyeselte az ötletet, hogy megírjam a város történetét. Ennek eredményeként jött létre a Berit Seerit Benei Szanto–Abaújszántó (Szántó-Abaújszántó Fiainak Maradéka) egyesület. Első összejövetelét 1982-ben tartotta Tel-Avivban, egy volt abaújszántói lakos, Rosenberg György vendéglőjében.
