Bodnár Dániel: Mi a baj a megszállás emlékművel?
A Magyarország német megszállására emlékeztető emlékmű állításáról szóló 2013. december 31-i kormánydöntéssel sikerült immár sokadjára a történelmi emlékezet darázsfészkébe tenyerelni. Könnyen belátható: ha azt mondjuk, és emlékműbe kövülve hirdetjük, a „németek megszállták” az országot, akkor egyben azt is sugalljuk, hogy ami a megszállás után történt (lásd deportálások: 1944. május 15. – július 6.) az nem a mindenkori magyar kormány és a magyar társadalom felelőssége, hanem a megszálló hatalomé, mely csak eszközként használt fel egy magatehetetlen apparátust.
Bodnár Dániel
Ha az új magyar Alaptörvény nem fogalmazna egyértelműen, akár ezen értelmezés helyett lehetne más értelmezést is adni az emlékműállítás gesztusának. Úgy is interpretálhatnánk: a magyar kormány mindössze fejet hajt az áldozatok előtt és elhatárolódik a március 19-e után történt borzalmaktól egy ilyen emlékművel (lásd Miniszterelnökség közleménye 2014. január 2.). Csakhogy 2011. április 18-án, a magyar választópolgárok által megválasztott Parlament egy olyan alaptörvényt fogadott el, amelynek bevezető hitvallásában a miheztartás végett deklarálásra kerül, hogy Magyarország „1944. március 19-én elvesztette önrendelkezését”. Ennél egyértelműbben fogalmazni – ráadásul hazánk legfontosabb jogi dokumentumában – nem lehet.
Az emlékmű kapcsán sokan azon polemizálnak, hogy helyes elnevezés-e a „megszállás emlékmű”? A németek megszállták az országot? Vannak, akik szerint nem, mások szerint igen – és többé-kevésbé magam is ezzel az állásponttal tudok könnyebben azonosulni. Mély meggyőződésem szerint azonban a kérdés tétjét csorbító óriási hiba az emlékmű, az említett alaptörvényi felvezetés, akár az utóbbi időben egyre több helyen, egyre több alkalommal felmerülő felelősség-maszatolás kérdését, egy történelmi esemény definíciója fölötti parttalan vita irányába terelni. Ha ezt tesszük a lényeget kerüljük meg. Egyetlen mérvadó történész, magára adó történelem ismerő, közgondolkodó, szalonképes politikai döntéshozó sem állítja, állíthatja, hogy a teljes magyar politikai elit, és tulajdonképpen a magyar társadalom többsége, a korabeli magyar értelmiség és véleményformálók ne lettek volna felelősek azért a tömeggyilkosságért, amelyet a magyar közigazgatás aktív, tevőleges, sokszor közönséges anyagi érdekektől vezérelve vitt véghez. Senki nem állíthatja, mert aki ezt teszi az automatikusan kiírja magát az Európai kultúrából. Mint ahogy azzal kapcsolatban sem lehet vakot, süketet, korlátozott szellemi képességűt mímelni hogy a ’44-es deportálások, nem mint égből a villámcsapás sújtották a magyar társadalmat. Egy olyan folyamat tragikus beteljesülése ez, amelyre – ahogy azt Ungváry Krisztián könyvében (Horthy korszak mérlege) nagyon helyesen összefoglalja – két évtizeden keresztül készült Magyarország. Az első 1920-as zsidó törvénytől 1944-ig. Nem szabad úgy tenni tehát mintha egy történész-szakmai kérdésről, vitáról lenne szó. A tények dokumentáltak. Itt másról van szó. Egy olyan maszatolási törekvésről, amelynek jelentős hagyományai vannak a Kárpát-medncében.
A nemzet felelősségének opálossá tételét már a kommunista államhatalom megkezdte. A fiatal diktatúra nagyon hamar felismerte, hogy érdeke a tények elhallgatása és megmásítása, egy olyan narratíva megalkotása, ami jobb esetben nem beszél a múltról (hiszen a világforradalom beteljesülésével úgy is meghaladásra kerül a történelem terhe), vagy ha beszél akkor a felelősséget egyértelműen és megkérdőjelezhetetlenül a fasiszta németekre terheli. Ezt kellett tennie, mert tabula rasát akart teremteni. Együtt akarta látni a pártban a pitiáner kisnyilas gyilkosokat a kiszolgáltatott volt áldozataikkal, túlélőkkel. Így volt ez jó a hatalomnak, mindekit kiszolgáltatott helyzetbe hozni, nem beszélni az igazság nyelvén, mert ha az igazság előkerül, akkor ez az újabb diktatúra , morális legitimációját, egyenesen fenntarthatóságát veszélyeztette volna.
Így látta jónak Rákosi, és ezt folytatta, saját legitimációs deficitjét elkendőzendő Kádár is. Megvoltak a maguk szempontjaik.
De mik a jelenlegi kultúrharc szempontjai? A jobboldali parlamenti többség és a körötte megképződött szellemi holdudvar egy jelentős részének nem titkolt szándéka, hogy új kánont alkosson. Új történelmi, új történelemszemléleti, új kulturális kánont. Ezen ambíciót pedig az a meggyőződés hajtja, hogy az 1945 előtti jobboldali, konzervatív kulturális/történelmi kánonnak az új kánonalkotó kommunista rezsim annak idején nem kritikáját adta, hanem azt annullálta, kisemmizte, szemétdombra vetette. Ennek a történelmi sérelemnek, kisemmizettség-érzetnek a következménye a mindent beszűrni kívánó kultúrharcos lendület, amely most azt sugallja, hogy az 1944/1945 után kialakított kánon illegitim, a nemzet fogalmával ellentétes.
A jelenlegi kormánytöbbség holdudvarának kultúra és történelemszemlélete, illetve az ehhez tapadó, azt fűtő sok esetben forradalmi elszántság abból a szorongásból táplálkozik, néha akár jogosan is, hogy a nemzet ügye, legkésőbb a kommün óta de talán már 1918-óta a baloldal és a sokszor azzal azonosított zsidóság számára nem fontos, elvetendő. Az ország területi, gazdasági és szellemi autonómiájának problémája nem probléma, hanem meghaladott, avíttas, reakciós maszlag.
Számos kézzelfogható jele sorolható ennek a szorongásból táplálkozó, kapkodó, sokszor irracionális erőfeszítésnek. A ’44 utáni események felelősségének elmaszatolása, egyik velejáró eleme ennek a – velejéig káros – törekvésnek.
Kapcsolódó cikkek:
Ungváry Krisztián: Kinek az emlékműve?
Címkék:német megszállás emlékműve