Ben Turán SZÍVZSIDÓ (Drámák egy titkos fiókból)

SZEMREHÁNYÁS A TÜKÖRNEK?

Hitler unokaöccsének és unokahugának üzenem, mint a SZÍVZSIDÓ című dráma-antológia szerzője….. Mindig sajnáltam, hogy olyan sok okosság megy a szemétkosárba. Mert a világ leginkább az analfabéta bunkóké. Sajnos illúzió, hogy túl sokat változtatna ezen a felismerés. Szidjam talán az anyámat, hogy erre a világra hozott? Mit tehetett volna, szegény.

–  Furcsa lehet, hogy a nagy szórakoztatóipari riszálás évadán, a kókadozó elbutulás időszakában valaki – mármint én – előjön egy varsói gettóharcos mentalitásával! De nem vagyok hajlandó másfele nézni a lopakodó nyilas lelkületű új-nácizmus észlelésekor. Harc van. És a történelmi-, politikai-, teológiai-, meg WC-környéki antiszemitizmus ellen kell….  Római Birodalom, inkvizíció, nácik – messze nyúlik a zsidó emlékezet. Felejtsem el? Csak mert az ellenségeinknek görcse van. Nem! Hol a becsület? Mit tudtok ti arról, hogyan vették ki részüket zsidó írók és művészek a magyar progresszióban?! De megértem Josephus Flaviust is, a meghunyászkodó szemtanút. Aki a gamlai vereség után azért vett csak fel római tógát a zsidó szabadságharcos vértje fölé, hogy legalább addig életben hagyják, amíg megírja hitelesen a történteket.

–  Itt egyébként sokaknak mellékes az, ami nekem nem: az én szétszóratott népem sorsa. Unom már, hogy azt a zsidóságot szapuljátok folyton – beste, halálfejes, szarrágó nácik -, amely a te Jézusodat is adta a világnak. Az én népem…. Túl sokszor voltunk már a pokol rögtönítélő bírósága előtt. Én viszont nem sírkamra-kórus szeretnék lenni.  Csatlakozni szeretnék inkább az Omike Művészakciójához, amely 1934 és 1944 között, a zsidótörvények következtében  kiszorultak gesztus-tere volt, egyfajta szellemi térképzés az elviselhetőségért. Meg az önfeladás ellen. Azt tartom, hogy kötelességgé nemesedhet a tettvágy.

–  Elegem lett a kripto-nácik randalírozásából. Elég abból, hogy a “zsidó” szó mára újból szitokszóvá züllött itt. Elég a tudatlanságnak, gyűlöletbeszédnek, a múlttal szembenézés képtelenségének s a bitang rosszindulatnak vitustán-cából. Az persze kérdés marad, ha túlbeszélem a rémületet, vajon a szavak feleszik-e a félelmeimet? De meg kell szólalnom, itt és most. A színház (és dráma) a közösségről gondolkodás talán utolsó színtere-, ahol együtt lehetünk még. Ide szólnak a színdarabjaim (e dráma-antológiából)…Egy igaz összeurópai, F. Hollande okos szavaival élve, azok felé fordulok én is, “akiknek nincs más sírhelyük a mi emlékezetünkön kívül”. Mert tudni kell itt is minden-kinek, hogy az “antiszemitizmus nem vélemény, hanem galádság”. Amelynek mindig gyilkolás a vége. Áldozatai pedig mindig a jövőtől elrabolt zsidó életek, védtelen testvéreim. Velük vagyok.

–  Ez a dráma-kötet természetesen ajánlja magát a magyar színházaknak! Bárha el mernék vállalni a színházak ügyemet, darabjaimat, kézfogásomat és tündéri arroganciámat.
Halleluja!