Csurka meghalt

Halottakról nem jót kell írni, hanem jól, vagyis az igazat – tartja a közmondás, már ha pontosan fordítják. És bár Csurka István halálhírével vannak tele a lapok, mintha mégsem lenne teljes a kép. 

Visszafogottság, gyász, némi megilletődöttség érződik a sorok között, mintha – bár nem szerették, sőt életében bírálták is – távozása mégis megrendülést keltene, hiszen az utóbbi évek immár történelemmé vált tegnapjához tartozik.

Az irodalmi nekrológok semleges hangon írnak róla, főként írói munkásságát méltatják. A politikai lapok természetesen vázolják közéleti karrierjének fordulópontjait is, de a kötelező tárgyilagosság nevében távolságtartó, visszafogott stílusban írva le a címszavakat: író, ’56 utáni internált, utóbb beszervezett ügynök, sikeres színpadi szerző, a kilencvenes évek elejétől MDF-alelnök, MIÉP-alapító, Magyar Fórum-főszerkesztő satöbbi.

Csakhogy Radovan Karadzic-ról, a boszniai szerb politikusról, a délszláv háború egyik felelőséről sem az marad meg emlékezetünkben, hogy filozófus volt és verseket írt, hanem hogy népét háborúba vezette, fajgyűlöletet szított és tömeggyilkos volt. Csurka szerencsére nem váltott ki ilyen hatást. Háborút sem robbantott ki, szónoklataira, cikkeire sem tört ki szerencsére felkelés, sem pogromok, de súlyos, el nem évülő bűnöket követett el, melyek széles társadalmi hullámokat vetnek.

A rendszerváltás előtt csak részegen zsidózott nyilvánosan, ahogy szigligeti nyaralótársaitól elterjedt, a rendszerváltás után józanul is: húsz éven át uszított gyűlöletre. A magyarországi politikai antiszemitizmus feltámadása, folyamatos szítása, a faji megbélyegzés, a gyűlöletkeltés és a kirekesztés, mely húsz év alatt széles társadalmi támogatottságra tett szert, nagy részben neki köszönhető. Sokan dolgoztak az elmúlt húsz évben az ordas eszmék feltámasztásán, de senkinek a neve nem forrott össze úgy az antiszemitizmussal, mint az övé. Írásaiban, rádióinterjúiban, utcai demonstrációkon egyaránt hódolt szenvedélybetegségének és lapjai révén üzleti érdekének: antiszemita volt, ha olyakor elhárította is, amikor e kifejezést vele azonosították.

Drámaíróként és novellistaként is népszerű életművet hozott létre 1990 előtt, köztük sokak számáa fontos műveket, de alakjára a legtöbben alighanem mégis úgy emlékeznek most, mint aki utat mutatott nekik, és kimondta, amit gondolnak. Antiszemiták, fajgyűlölők, Nyugat-ellenes acsarkodók szívében él tovább,

A zsidó hagyomány szerint nem ünneplünk ellenségeink halálakor, mert Isten teremtette lélek pusztult el. Nem ünneplünk hát, de nem is felejtünk.

Szántó T. Gábor