„Bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok”
Kertész Imre régóta tartó, a nyilvánosság előtt is vállalt súlyos betegsége miatt kérdésesnek tűnt, egyáltalán részt tud-e majd venni az életművéről szóló beszélgetésen a Müpában. Kertész ugyan nem szólalt meg az esten, de megjelent, és ennek önmagában is súlya és jelentése van. Csendes ünnep lett a meghitt együttlét.
Kertész Imre estjét már annak tudatában hirdették meg a szervezők hónapokkal ezelőtt, hogy a Nobel-díjas író akár az utolsó pillanatban is lemondhatja a szereplését előrehaladott betegsége miatt. A Literárium – Kortárs írók a Müpában sorozat hétfői programjának elsődleges tétje tehát az volt, hogy vele vagy nélküle köszöntik-e őt a fellépő művészek és a Fesztivál Színház közönsége.
Kertész Imre azon kevesek közé tartozik, akik minden kétséget kizáróan és mindenek dacára megcsinálták, amire születtek, és még életükben megkapták érte a jutalmukat. Ha nem is egészen időben.
Azon túl, hogy ő az egyetlen Nobel-díjas magyar szépíró és a legradikálisabb egzisztenciális kérdések feltevője a magyar rónán az utóbbi fél században, ez a kivételes, példázatos élettörténet is hozzájárulhatott ahhoz, hogy szeretjük őt kortársunknak tudni és annak is érezni. Látni, hogy tényleg itt van velünk az, aki soha, a legkisebb mértékben sem alkudott meg semmilyen rendszerrel, ahogy semmilyen „irodalmi élet” szokásjogával sem. Mégis mindent elért, méghozzá egyedül a gondolatai erejével, a fáradhatatlan, szinte önpusztító önelemzéssel és önmegfogalmazással: hogy így is lehet, vagy hogy bizonyos értelemben csak így lehetséges.
Kertész Imre ugyan nem szólt hozzánk, de jelen volt a színpadon. Erről – a családja kérésére – nem jelennek meg fényképek. Intett nekünk, örült ő is, hogy együtt lehetünk, és ennyi is éppen elég volt ahhoz, hogy jelentősen megemelje mindazt, ami ott történt és ami, persze, magában is bőven megállta volna a helyét.