Barany nem hallgatott

Írta: Palugyai István, nol.hu - Rovat: Hírek - lapszemle, Külföld

Ritka helyzet, hogy egy nagyapa és unokája is a Nobel-díj közelébe keveredjen. Az előbbi megkapta az elismerést, de aztán el kellett menekülnie szülőföldjéről, az utóbbi pedig talán az első lesz, aki a kritikák miatt kénytelen lesz lemondani tagságáról a Nobel-bizottságban.

robert-barany-1

Bárány Róbert, az 1914-es orvosi Nobel-díjas

Nobel-díjas hadifogoly. Ez a címe Szekeres Csaba új dokumentumfilmjének, mely Bárány Róbertről, az 1914-es orvosi Nobel-díjasról szól, s amelyet múlt héten egy háromrészes rendezvénysorozat utolsó, a svéd nagykövetség és a Prezi rendezésé­ben tartott esten vetítettek le. Az est az innová­ciós környezet fontosságával és konfliktusaival foglalkozott, s az egyik előadó nem más volt, mint az unoka, Anders Barany svéd fizikus, a fizikai Nobel-díj bizottság tagja.

Nagyapját sosem hagyják ki idehaza a „magyar” Nobel-díjasok dicsőséglistájáról, de azon túl, hogy a díjat a belső fülben lévő egyensúlyi szervvel kapcsolatos felismeréseiért kapta, nem sokat tudnak róla idehaza. A „vájt fülűek” talán azt is hallották, hogy nem tudott magyarul, és hogy egy orosz hadifogolytáborban értesült az elismerésről, melynek kiszabadulását is köszönhette. Azzal azonban talán csak egy-két szakember van tisztában, hogy a várpalotai zsidó családból származó Bárány Ignác már Bécsben született fiának Nobel-díját mekkora megdöbbenés és felháborodás fogadta Bécsben, mondván, mások – mint például Freud – jobban megérdemelték volna a kitüntetést.

Nem véletlen, hogy a már korábbról származó szakmai konfliktusok a hadifogságból 1916-ban hazaérkező orvos elleni támadásokká fajultak. Nem nevezték ki professzornak, és az ellene indult vizsgálat során plágiummal vádolták meg, végül szinte el kellett menekülnie Ausztriából, hogy Uppsalában legyen klinikaigazgató és professzor. Világszerte tisztelték, amerikai és holland tudományos díjakkal ismerték el, de élete végéig kínozta szülővárosának boszorkányüldözése. Még a húszas évek elején is leveleket írt Bécsbe, ügyének felülvizsgálatát kérve. Mindhiába. Később az agy iránt kezdett érdeklődni, de azon a területen már nem volt olyan sikeres. Aztán a harmincas években betegeskedni kezdett, és 1936-ban, hatvanévesen elhunyt. Ma Svédországban nagy becsben tartják emlékét, és a róla elnevezett nemzetközi társaság ülésein Bárány képmásával díszített érmeket adnak orvosoknak, így fül-orr-gégészeknek is – mondta el ­lapunknak unokája.

Az innovációs környezet fontosságát a stockholmi Nobel Múzeumben vetített filmek is bemutatják a látogatóknak: azoknak a városoknak a példáján, melyek az átlagosnál több Nobel-díjast „termeltek ki”. Anders Barany először tudományos kurátora, majd igazgatóhelyettese volt a díj centenáriumán, 2001-ben megnyílt múzeumnak, ahonnan 2009-ben ment nyugdíjba. Mint mondja, igazából a magyar oktatási rendszernek köszönhetjük a későbbi Nobel-díjasokat, de a tanulást szorgalmazó családok szerepe sem mellékes. Ma alapvetően más a helyzet világszerte.

Talán a Távol-Keleten igazán nagy még a tudás presztízse, amiről a professzor egyik élménye is tanúskodik. Amikor egy göteborgi tudományos fesztiválon, más tudósokhoz hasonlóan, beültették az óriáskerék egyik nyolcszemélyes kabinjába, hogy a ­beszálló látogatóknak egy-egy forduló során érdekes tudományos sztorikat meséljen, Einsteinről kezdett beszélni. Több család is volt a kabinban, a gyerekek nem nagyon figyeltek, ám a szülők közül csak egy ázsiai mama rótta meg ezért az ablakon ­kifelé bámuló fiát.

Anders Barany Reviczky Zsolt Népszabadság

Anders Barany (fotó: Reviczky Zsolt, Népszabadság)

Anders Barany fiatalkorától oktat. A világháború után megnőtt gyermekszaporulat miatt a hatvanas években a diákok számához képest már az egyetemeken is kevés volt az oktató, és az Uppsalai Egyetemen egy év után felkérték, tanítsa matematikára a fiatalabbakat. Azóta is szívesen beszél a tudományról. Amikor 1989-ben a fizikai Nobel-díj titkára lett, sok újságírói kérdésre is felelnie kellett, és – bár kollégái gyakran arra biztatták, inkább zárkózzon el – amennyire a szabályzat megengedte, a 15 év során, amíg ezen a poszton volt, mindig készségesen a nagyközönség rendelkezésére állt.

A múzeumban is észrevették kommunikációs képességeit, és iskolákba, társadalmi szervezetekhez küldték, ahol Nobelről beszélt. ­Közel kétszáz különböző előadást tartott, és sokszor volt rádió- és tévéműsorok szereplője, sőt vezetője is. A múzeum után a Nobel-díjasok 1951 óta ­évente a dél-németországi Lindauban tartott találkozóját szervező társaságnál töltött hat évet. Itt a tudósok ottani előadásairól készült hanganyagokat segített összerendezni.

A nyolcszáz archív felvételből, köztük a 350 videoanyagból az ő tudományos szerkesztői irányításával készítettek többféle szempontú, tematikai válogatást, kommentálva is az interneten szabadon hozzáférhető felvételeket. Ám mivel ma már romlik a hallása, és a felvételeket egyre nehezebben érti, elküldte felmondólevelét. Most megy – mint mondja, másodszor – nyugdíjba.

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás
[popup][/popup]