Az oroszlán, aki a bárányt a vállán vitte

Meghalt Sharon, holnap lesz egy hete, és hétfőn már el is temettük, az oroszlánt, akiről itt az országban végletesen megoszlottak a vélemények,

aki sokak szemében polgárait az utolsó csepp véréig is védő király volt, mások szemében pedig csak egyszerű gyilkos. A Hamasz és a magukat palesztinoknak nevező „népcsoport” örömtáncot lejtett, a baloldal pedig csak hallgatott, és úgy fejezte ki a véleményét, hogy semmiféle cikket nem jelentetett meg, de tőlük függetlenül aznap az összes tv csatornán megemlékezés volt. Órákon át, sőt, teljes műsoridőben azon a napon, és a temetést is egyenesben nyomták három nap múlva az adók. Guszun, az egyébként igen felvilágosult és széles látókörű arab kolléganőm akként jellemezte a helyzetet, hogy idézem: “itt volt az ideje meghalnia ennek az embernek, akinek nagyon sok ártatlan vér szárad a kezén, aki kegyetlen volt, a kelleténél sokkal kegyetlenebb”…

Nem, azt nem mondta ki, hogy nem kár érte, csak felhúzta a vállát. Így oktatván engem, a messziről jöttet, akiről ő nem tudja, hogy mennyit tud, akiről azt hiszi, a közel-kelet újkori történelmét tekintve még egészen szűz elme: nem érdemel szót ez az ember, a világ csak megkönnyebbül tőle. Szégyenteljes volt ez a vállvonogatás, csak úgy, mint a baloldal csendje, én nagyon is annak éreztem. És nem tudom azt sem, hogy én meddig hallgathatok, nehezemre esik már a hallgatás, de a beszédnek sem látom egyelőre értelmét. Figyelem csak, ami van, és fájó szívvel látom azt, ami lehetne, és most már tudom, ha úgy adódna, Guszun és én nem állnánk vállvetve egymás mellett, hanem egymástól nagyon is távol lennénk, a barrikád két szélén, a túlsó oldalakon. Rosszul esik ez nekem, de nem lehet mit tenni, és csak csendben reménykedem, hogy ez nem következik be, nem vagyok egészen biztos benne…

 Sokaktól választ el már így is sokféle gondolat. Sharon az egyike volt azoknak, akiket, – leszámítva az utolsó pár év politikáját, amit nem értek – nagyon tisztelek. Ariel Sharon az utolsó oroszlán volt, aki, ha félt is, csak a népét féltette, de soha nem tanúsított félelmet, és aki, – ismétlem- az utolsó pár évig tisztában volt vele, hogy hogyan fékezhető meg a fenevad, a közel-keleten milyen mechanizmusok uralkodnak, és hogyan lehet azok közt nem csak lavírozni, de élhető békét teremteni. Nem szabadulok a gondolattól, mennyire magára maradt, magára hagyták őt sokan a legvégén, akkor is, amikor a Templom- hegyi látogatását a palesztinok az Intifádára való ürügynek használták fel, és hirtelen ő lett a baloldal és az egész világ számára a bűnbak, a világ csak azt nem vette észre, vagy szándékosan tekintett félre, hogy mi is volt ebben a valóságos cél. Sharon mellől kihaltak az igazi hősök, a kalózszemű Dayan, és mindazok, akikben még volt kurázsi, kihaltak mind az országalapító nagyok, Rav. Kook összes szellemi örökösei, és mindazok, akik tudták, hogy a kérlelhetetlen egyenesség az nem kegyetlenség, hanem az a fajta keménység csupán, ami az életben maradáshoz szükséges, kell, nélkülözhetetlen. Az erő. Elfogyott. Sharon légüres térbe került, totálisan egyedül maradt és felismerve a politika erővonalak áthelyeződését arra kényszerült, hogy irányt váltson maga is, ekkor azonban elveszített azok támogatását, akik mindvégig bíztak benne, egy jelentős vallásos csoportét, a haszid cionistákét. Utolsó erejével még megkezdte a fal építését, de egyidejűleg elrendelte a csapatok kivonását Gázából. A védelem fontosságát nem feledve is meghátrálás volt ez, a Road –Map-pel együtt, amit kikényszerített Izraelből az összes politikai nagyhatalom, meghátrálás bizony.

Lehet, hogy csak egy politikai játszma része volt, lehet, hogy Sharon arra várt csupán, míg újra rendeződnek a vonalak, a Kadima megalakítása talán egy nagyobb ugrás első lépése lehetett, de ezt már biztosan soha nem tudhatjuk meg… Ha engem kérdez bárki, én szeretnék hinni abban, hogy így volt! Szeretném abban a tudatban gyászolni őt, hogy Ő önmagával soha nem hasonlott meg, hogy ez a minden tekintetben nagyszerű ember, aki végigharcolta az összes háborút, és akinek zseniális katonai húzásait ma is hadiakadémiákon tanítják, soha nem adta volna vissza Gáza után Hevront, sem pedig Izrael oszthatatlan fővárosát, Jeruzsálemet! Igazából nem csak szeretném hinni, hiszem és tudom is ezt. A zsinagógák égtek másnap Gázában, egyetlen nappal a terület átadása után, és Sharon szíve valóban egy oroszláné volt, az érzéseit nem tagadhatta meg, a tapasztalatokat levonva tudta, tudta volna, hogy továbbra is csak egyetlen út az, ami járható.

A teljes cikk itt olvasható.