Az óhitűekhez írt levél
Egy magányos lélek sorait olvashatjuk, akitől egyaránt távol áll a fennhéjázó gőg és az alantas kocsmai indulat, de a németek így megkapják, ami jár nekik, ám ebből nem következik, hogy a magyarokat hasonlóan sommásan lehetne megítélni. Viszont a zsidókat akkor sem kell említeni, ha róluk beszélünk – remélhetőleg ők is értenek majd a szóból.
Orbán Viktor levélben fejti ki véleményét a német megszállás emlékművéről. A címzett Dávid Katalin, a művészettörténet nagyasszonya, a kormányközeli Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Gadó János (fotó: Czirják Pál)
A levél hangneme igen kulturált, sőt: a tudósnak és a hölgynek kijáró lovagias előzékenység hatja át. Egy civilizált kultúrember különbözteti meg magát és partnerét azoktól, akik „az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultjának” színvonalán nem jutnak túl. Továbbá politikus beszél egy olyan tudóshoz, aki nem a „közélet megvetésének általános tónusát és a felülállás magatartását követi”.
Egy magányos lélek sorait olvashatjuk tehát, akitől egyaránt távol áll a fennhéjázó gőg és az alantas kocsmai indulat. A miniszterelnöki okfejtésből persze nem következik, hogy előírná az egyedül helyes értelmezést: itt csupán két érzékeny kultúrember eszmecseréjéről van szó, akik közül egyiknek az álláspontját nem ismerjük.
A manapság oly fájóan hiányzó civilizált légkörben felengedve a miniszterelnök tudatja, hogy fontosnak tartja a személyes megszólalást, mert kormánydöntésről van szó, amit ő is támogatott. Igen: a kormány döntött, amivel történetesen ő is egyetértett, és első közszolgaként maga tudatja ezt egy arra fogékony értelmiségivel.
A lényeghez érve megtudhatjuk, hogy Magyarországot 1944-ben megszálló németek bizony lényegében mind egy szálig nácik voltak („a náci államberendezkedés rendje szerint élték az életüket”). Hogy van-e egyáltalán valami különbség németek és nácik között, azon vitatkozzanak a németek, ha jól esik nekik, („a kettő közötti különbségtétel… inkább a német népre tartozik”), a „lovagias és nagyvonalú” magyarokat hagyják ki ebből a méltatlan vitából.
Persze abból, hogy a németek így megkapják, ami jár nekik, nem következik, hogy a magyarokat hasonlóan sommásan lehetne megítélni. Senkinek nem juthat eszébe olyasmit állítani, hogy pl. a magyarok „1944-ben az antiszemita államberendezkedés rendje szerint élték az életüket”. Az 1944-ben történtekért legfeljebb „a magyar politikai vezetők” viselhetik a felelősséget – mint a levélből később kiderül.
A gonosz német sas tehát a helyén van. Nemkülönben az ártatlan áldozatokat jelképező angyal. Nyilvánvaló tévedés azt állítani – mint például a szobor alkotója teszi –, hogy az ártatlanság angyala Magyarországot jelképezné – az ilyesmi „természeti és fogalmi képtelenség”.
Kapcsolódó cikk:
Orbán Viktor megszólalt emlékmű-ügyben – Mi, “óhitűek”, értékeltük
