Az Ilkovics – ahol a Rákosi-rendszer alvilága poharazott
1925-be megyünk vissza, amikor Ilkovits Izidor nevű kocsmáros két fiával közös megnyitotta a később a Rákosi-rendszer egyik legzavarosabb zárványát, az úgynevezett Ilkovics büfét.
A régi Nyugati (Berlini) tér, a jobb sarokban az Ilkoviccsal 1930-ban
Az alapító-vállalkozó a Nyugati pályaudvarhoz való közelségét a sűrű fillér és a ritka forint-elv alapján használta ki. Megfizethető árak mellett a rósejbni népszerűsége is oroszlánszerepet vállalt a hely csalogatóvá válásában – írják a Prae.hu-n megjelent cikkükben a Tangó és Kes podcast házigazdái.
“A Zemplén megyei zsidó családból származó Ilkovits eredetileg mozigépész végzettséggel rendelkezett, viszont a családi hagyományokat követve döntött a vendéglátás mellett. Ez jó döntésnek bizonyult, értette ugyanis az ital- és pénzjárás világát, így az idővel egyre központibb helynek számító Ilkovics büfét egy rendkívül nagy pincehelyiséggel bővítették ki. Ezt aztán a fővárosi lakosok a Horthy-korszakban eléggé kidomborított, majd a szocialista időszakban előszeretettel eltagadott kispolgári életvitelt áthágó tevékenységek lefolytatására használták. Prózaibban fogalmazva: lényegében az orális szextől kezdve az orgazdák és betörők közötti vagyonjogi vitákkal bezárólag önálló univerzumként funkcionált az így érthető okokból rosszul megvilágított pincehelyiség. Vészi Endrének a Népszavában az 1941-es karácsonyról megjelent cikke őrzi annak emlékét, hogy a hely ez utóbbi részét „Kis Ilkovitsnak” vagy az „Ilkovits pirostermének” is hívták.
A zsidótörvények miatt az idősödő Izidor csak 1937-ig vezethette a helyet, utána a Szölőskert Szövetkezet nevében csinálhatta tovább. A háborút követően emigrált Izraelbe, majd 1949-ben Tel-Avivban hunyt el. A helyet informálisan testvére, Miksa vette át. (Jenő öccsük egyébként már a háború előtt a szemben lévő épületben, a Szent István körút 1. szám alatti helyiségben nyitotta meg az Ilkovits cukrászdát.)
A pesti flaszternyelv gyakorta alkalmazta a helyre a hodály, illetve a lovagterem kifejezéseket, melyekre nem csak a nagy belmagasság miatt, hanem a rendkívül tágas, és egyben lévő helyiségrészek okán is rászolgált. A Rákosi-korszakban a belvárosi Fiume kávéházból Darling presszóvá vált hely mellett csak az Ilkovics büszkélkedhetett éjjel-nappali nyitvatartással. Ennek megfelelően viszont olyanok is megfordultak itt éjnek évadján, akik miatt nappal is az utca túloldalára mentünk volna át. A kommunisztikus elvek mindkét helyen inkább csak molyrágta, a hatalom viszont annál nyomasztóbban módon volt jelen.
Jobbra az Ilkovics (Fotó: Mihalik István/Fortepan)
Később Mándy Ivántól tudjuk, hogy gyakoriak voltak a helyen az úgynevezett az albérleti dumával másokat lefárasztó személyek mellett az állambiztonsági informátorok, illetve azok kóstolgató-felkérdező szövegeik is. A józsefvárosi lelkületű prózaíró ennek egy példájára így emlékezett: „Valamelyik írótársam egy délelőtt bejött a zsúfolt Darlingba, megállt az ajtóban, 51-ben volt ez, és odaszólt nekem: Iván, te még mindig az amerikaiakat várod? Á, nem, mondom, nem gondolok rájuk annyit, mint te. Abban a pillanatban eltűnt”.
Az Ilkovics büfét a Rákosi-korszakban – mint a 135. számú Községi Nemzeti Vállalat kiküldöttje – Kovács Ferenc, egykori pincemester irányította. A vendéglátóhely operatív ügyeit már 1932-től folyamatosan Sinkovits Jenő rendezte. Utóbbi férfi gyermekei már az Ilkovics büfé végleges eltűnését követően váltak meghatározó színészekké, Sinkovits Imre és Sinkó László egyaránt vendéglátós apjuk mellett kezdtek el dolgozni. Az 1956-os nevezetes napok forradalmárai hajnalhasadáskor többek között ezen a helyen folytatták le a katonai logisztikáig terjedő megbeszéléseket. Végül a minden XX. századi államberendezkedés szimbolikus tereként funkcionáló Nyugati pályaudvar előtti teret a kora Kádár-korszakban átépítették, és így az egykori Berlin tér struktúrájával együtt az Ilkovics is eltűnt örökre 1961-ben.”
