Az első igazi fesztivál megvágott, mint a sújtólég

Írta: Siposs Zoltán, Szerényi Szabolcs / kreativ.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

Presser Gáborral interjút készíteni könnyű, mert rengeteg mesélnivalója van, és nehéz, mert az annyira rengeteg, hogy valójában interjúkötetet kellene készíteni vele. Lassan ötven éve van a pályán. Régi gyerek vagyok – jegyzi meg lakonikusan, amikor találkozunk a Vígszínházban.

Az interjú a Kreatív magazin július-augusztusi számában jelent meg először.

Presser Gábor

Mi volt az első fesztivál, amin részt vett?

Pont itt a Vígszínházban, az első magyar Pol-beat fesztivált néztem 1967-ben. Konzervatóristaként néhány iskolatársammal jöttem el, de hogy miért, azt nem tudom, mert nem szerettem a műfajt. Talán csak brahiból, mert látni akartam, hogy azok, akik akkoriban a beatben lázadtak, hogyan énekelnek pol-beatet: fellépett az Omega, a Syrius, az Atlantis együttes elénekelte a Ki ölte meg Kennedyt? című számát, de ott volt Máté Péter is, a Gerilla együttes pedig – (amelynek tagja volt akkor még Tiborként Vámos Miklós író is – a szerk.) – egy vietnamiháború-ellenes számmal nyert. De a tréfát félretéve, az első igazi fesztivál, amin részt vettem, az az 1972-ben megrendezett angliai Great Western Express, vagy rövidebb nevén Lincoln-fesztivál volt, ahová az LGT-vel mentem. A fesztivál logójának egyébként egy gőzmozdonyt választottak, talán emiatt hívtak meg bennünket (nevet). Ez a logó annyira tetszett nekünk, hogy aztán szó nélkül lenyúltuk, vagyis egy nagyon hasonlót rajzoltattunk a Ringasd el magad lemezünk borítójára, ahol még a great szó is látható úgy, hogy a három középső betűt áthúzták benne. A Lincoln világa sokkolt minket.

Miért? Másként szórakoztak a fiatalok ott, mint a vasfüggöny mögött?

Ez a fajta esemény akkoriban Nyugaton is még különlegesnek számított, hisz ott is csak néhány éve rendeztek akkora volumenű rendezvényeket, hogy több tízezer fiatal több napon át együtt bulizhat. Mikor a hosszú autózás után egyszer csak odaértünk, mondták nekünk, hogy menjünk be a művészsátorba, ami elég szakadtan nézett ki, de bárhová néztél, mindenütt világsztárok ültek. Mai szemmel nézve kicsit amatőrnek tűnne a szervezés, hiszen még nem épült ki az az iparág, nem jött létre az a tudás, ami manapság az ilyen rendezvényeket – akár nálunk a Sziget Fesztivált – létrehozza.

De azért egymás után érkeztek be a Rolls-Royce-ok és a limók; tőlem öt lépésre Bianca Jagger (Mick Jagger akkori felesége – a szerk.) táncolt őrjöngve a színpad előtt. Az élmény úgy megvágott, mint a sújtólég. Közben zuhogott az eső, őrületes sárban dagonyázott a közönség, még a Hells Angels-esek is megjelentek, balhéztak, szerepeltek. Óriási nevek léptek fel: Genesis, Joe Cocker, a Beach Boys vagy éppen a Nazareth – ez utóbbi neve egyébként kisebb betűkkel szerepelt a plakáton, mint az LGT-é. Billy Joel meg közvetlen alattunk… Mi voltunk a Great Eastern Express, ami a vasfüggöny mögül jött.

Aztán később, amikor 74-ben Amerikában turnéztunk, akkor szinte csak fesztiválokon játszottunk. Az Ozark fesztiválon – amelyen fellépett az Aerosmith, a Lynyrd Skynryd, Ted Nugent vagy az Eagles – 400 ezer ember gyűlt össze, elképesztő zsúfoltság alakult ki, elfogyott a víz, katasztrófa sújtotta területté nyilvánították a helyszínt, végül a Nemzeti Gárda is beszállt a buliba. Ebben – miközben szintén fantasztikus élményt jelentett – azért volt valami félelmetes.

És ott a drogokkal is találkoztak?

Volt ott minden.

És?

Fűvel meg lettünk kínálva, arról már tudtuk, hogy nem veszélyes. Nem is lett bajunk. Világ zenészei egyesüljetek! Na meg ebben tutira benne volt az is, hogy lázadjunk már egy kicsit a Varsói Szerződés ellen! A nézőtér és a backstage egyformán illatozott.

Most jelent meg Az ész a fontos, nem a haj – a Kádár rendszer könnyűzenei politikája című könyv, amiben az LGT is sokat szerepel. A külföldi turnékon általában ügynökök figyelték az együttes minden lépését. Romániában például.

Igen. 77-ben egy tízszemélyes buszban turnéztunk, négy szekus (a Securitate a román titkosszolgálat volt – a szerk.) volt négyünkre. Fele román, fele magyar. Az ötödikről, aki a konferanszié volt, először nem gondoltuk, hogy ő is az, mert román neve miatt úgy tűnt, egy kukkot nem ért abból, amit beszélünk. Aztán elszólta magát. A tolmácslány szegény viszont szólt, hogy neki meg minden este jelentést kell írnia, miket hallott tőlünk. Mi felajánlottuk, hogy segítünk, de nem volt könnyű, mert nem akartuk 24 óránként feljelenteni magunkat. Végül valami olyasmiket fogalmaztunk meg, hogy a zenekar sajnos trágár szavakat használ, elégedetlen a szállodákkal, meg szidja a román utak rossz állapotát. Hát így.

A másik történet a 74-es amerikai turné idején játszódik, amikor előzőleg Angliában is játszottak, és már indulni kellett volna, de nem érkezett meg az amerikai munkavállalási engedélyük.

Idegtépő napok voltak, de hát érthető, az LGT Amerikában fesztiválturnén! Londonban vártunk, Laux Józsi ült a telefonon és próbált intézkedni. A vonal másik végén az amerikai utunk fő szervezője, Gombos Zoltán, ottani lapkiadó ült. Róla tudni kell, hogy amikor 78-ban hazahozták a Szent Koronát, akkor a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert és Cyrus Vance amerikai külügyminiszter mellett ő is a hivatalos kísérethez tartozott. Laux jelezte, hogy szép lassan lekéssük az USA-turné kezdetét, mikor is Gombos lakonikusan annyit mondott, hogy jó, hát akkor feltárcsázza azt a számot, amit csak ritkán és nem túl szívesen szokott. Éjjel aztán visszaszólt, hogy másnap mehetünk az amerikai követségre. Egy fotokópia is készült arról a táviratról, amelyben ez állt: „A következő személyeknek – itt a mi nevünk volt – adják ki a munkavállalási engedélyt, aláírás: Henry Kissinger külügyminiszter.” Ezt azért nem hittük volna. És megkaptuk.

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás