Auschwitzról nem lehet filmet sem készíteni
Heller Ágnes a Saul fiáról
Részlet a Klubrádióban elhangzott interjúból
Heller Ágnes (fotó: Czirják Pál)
– Heller Ágnes filozófus a Múlt és Jövő folyóirat Saul fia című filmről szóló számában azt írta, hogy a cikk elkészítéséig már kétszer megnézte ezt a filmet. És azóta?
– Azóta sajnos nem láttam, de meg fogom újra, harmadszorra és negyedszerre is nézni.
– Mert?
– Mert minél többször nézem, annál többet látok. Annál jobban értem, annál többet asszociálok róla olyan filozófiai kérdéseket, amelyeket fontosnak találok.
– Azt írja ebben a cikkében hogy nem érez együtt ebben a filmben sem Saullal, sem a felkelőkkel. És eljut oda, hogy tulajdonképpen olyan apátiát érez, amit maga is érzett, 44-45-ben, hasonló helyzetekben.
– Egy kicsit talán másként fogalmaztam. Én néző vagyok és nézőként nincsenek érzelmeim. Döbbentem nézem, de az együttérzés nem alakul ki a nézőben. Se nem fél, se nem retteg, se nem szimpatizál. Vajon miért? És erre adtam azt a választ, hogy gondolkoztam rajta, hogy éreztem-e én valamit 1944-ben, amikor rám lőttek, amikor a Duna partra vittek, amikor valaki meghalt mellettem. És azt kell mondanom, hogy az ég világon semmit. Ilyen körülmények között az ember tökéletesen apatikussá válik. És ugyanezt az apátiát láttam a film szereplőin.
– Mégis, azt szoktuk gondolni, hogy az a jó film, ahol lehet azonosulni valamelyik szereplővel, drukkolhatunk neki, szerethetjük. Ám itt nem ez a lényeg, s az egész másként hat, mint egy szokványos film.
– Érzelmek nem alakulnak úgy ki. Mert ez a film olyan távol van minden szentimentalizmustól, minden giccstől, hogy már ez is távol tartja ezeket az érzéseket a film nézésekor. Ez a filmnek az igazsága. Mert ez egy nagyon nagyon igaz film. Szerintem egy forradalom abban a filmművészetben, amely megszokta a giccset, az érzelmességet. Megszokta a technikai trükköket. És itt ezekből semmi sincs. És a forradalom az, hogy ez a film – amelyik semmilyen értelemben nem szokványos – nyeri a díjakat. Hogy az emberek kezdik érezni, hogy a mai filmgyártás többsége nem az igazságról szól. Ez a film viszont igaz és ennek hatalmas a súlya, és ezt úgy látszik, mások is megérzik.
– Valóban, ha megnézzük általában milyen alkotások nyerik például az Oscart, akkor a többségük szép mese, gyereknek vagy felnőtteknek.
– Igen, ezek szoktak nyerni. Ez a film viszont talán olyan, mint Tar Béla filmjei, azok is nagy filmek. Az igazságról szólnak. A mozi általában nem művészet. Ám ez és a hozzá hasonló alkotások mások, olyanok, amelyek az igazságról szólnak. Tudja János, most éppen a középkori filozófiáról írok egy könyvet. A középkori filozófusok mind olyan kérdéseket vetettek fel, mint amelyek ebben a filmben is szerepelnek, anélkül hogy megkérdeznék őket. A bűnről, a gonoszról, a szándékról, a tettről – és mindezekről a kérdésekről, amelyekről évezredek óta gondolkozunk már és sosem tudunk eleget gondolkozni róluk.
– Nemes Jeles László az Oscar-díj átvételekor valami olyasmit mondott, hogy az emberiség legsötétebb korszakában is talán van bennünk egy belső hang, amelyik lehetővé teszik hogy emberek maradjunk.
– Teljesen igaza van. Bár talán a legsötétebb, óra, nem a legjobb kifejezés, mert ez nem egy korszak. Nem is a pokol, mert ahogy Kertész Imre írta, a pokolba a bűnösöket küldik. Hanem valaminek a legalsó bugyra. Nem tudom minek. De mindenütt tudnak emberek emberek maradni – s ez a filmben a nagyszerű, hogy nem szánalomra méltóként jelennek itt meg az emberek.
