Arab-zsidó-keresztény család a Damjanich utcában
Kis túlzással egy modern-kori Rómeó-Júlia történetre bukkantunk a VII. kerületi Damjanich utcában. Egy budapesti, vallásos zsidó családból származó hölgy egy pusztaszabolcsi katolikus férfiban találta meg a nagy ő-t, s 1959-ben össze is házasodtak. Majd elsőszülött lányuk szűk harminc múlva egy marokkói matematika professzort választott párjának. S hogy teljes legyen a multikulturalitás: egy párizsi egyetemi kollégiumban ismerkedtek meg, éltek Casablancában is együtt, de 24 éve már Budapesten laknak. A Berkesi család sava-borsát a kulturális különbségek adják, az elfogadás és a tolerancia náluk teljesen magától értetődik.
Berkesi Judit 80 éves múlt. Büszkén mutatja legutóbbi születésnapi ajándékát: egy kékes mintázatú ezüst mezüze, amelynek különlegessége, hogy katolikus vejétől kapta. A hatalmas bérházban lévő lakás nappalijában egy egész fal a családé: színes és fekete-fehér fotók sorakoznak gyerekekről, unokákról, rokonokról. Nyaralási, esküvői, születésnapi emlékek. Az asztalon pedig héber könyv. „Hetente egy órám van, kapok sok házi feladatot, és örömmel tapasztalom, hogy tényleg visszajön valamennyi a régi tudásból, csak az a baj, hogy az új szavakat nagyon nehezen jegyzem meg” – meséli Judit néni, aki évtizedekig orosztanár volt, majd amikor 1956-ban Budapestről Pusztaszabolcsba helyezték át, megismerkedett az öt testvérből álló Berkesi családdal. „Egy tiszta katolikus család volt, a két legkisebb gyereket tanítottam, az apuka vasutas volt, az anyuka pedig egy csodálatos teremtés, sajnos már egyikük sem él. A nálam két évvel fiatalabb Józseffel hamar megtetszettünk egymásnak, ő kocsivizsgáló volt. Azt mondtam neki, nem lesz belőlünk semmi, ha elmondok neked valamit. Szegény, azt se tudta, mire gondoljon, milyen bajom lehet. Aztán amikor elmondtam, hogy zsidó vagyok, csak nevetett azon, hogy azt hittem, ez közénk állhat. Persze a férjem családja is tudta, hogy zsidó vagyok, de senkit nem zavart. Az apukám elég vallásos zsidó ember volt, zsidó elemibe jártam, gyerekkoromban tartottuk is a vallást, apukám anyja a háború előtt kóser konyhát vitt. A férjemmel viszont katolikus templomi esküvőnk volt, anyósom kérésére. Apukám akkor már nem élt. Aztán most vénségemre «visszazsidultam», ezért is tanulok héberül, igaz már tíz éve, akkor vettem meg Raj Tamás könyvét. Egyébként soha senki nem bántott a származásom miatt, pedig nem titkoltam. Ebben a házban lakom 1947 óta, soha nem volt probléma, csak mostanában, ebben a szép magyar világban erősödik fel bennem a tudat” – meséli Judit néni.
Amikor 1956. október 23-án Judit feljött a budapesti Petőfi Körbe, nem tudott visszamenni Pusztaszabolcsra, a férje viszont utána jött. „Pesten tanítottam egy általános iskolában 15 évig. Onnan tudtam, hogy ki a zsidó gyerek, mert volt egy félfasiszta tanárkolléga, és az rászállt minden «gyanús» diákra.”
Karácsony akkor lett a „vegyes” család életében, amikor az első gyermekük, Éva megszületett (1960), hanuka viszont sosem volt. „Meg is van keresztelve mindkét lányom, szintén az anyósom kérésére. Politikai nézetkülönbségünk sosem volt. Éva 12 évesen hazajött egyik nap az iskolából és mondta, hogy valami gettóban voltak, a falánál volt egy tábla. Na, akkor leültünk beszélgetni, s elmondtam, hogy zsidó vagyok. Zsuzsi lányom, aki tíz évvel fiatalabb, egyszer megkérdezte, anya, te honnan tudsz héberül? Mondtam neki, azért tudok, mert zsidó vagyok. És akkor én is? – kérdezte. Bólintottam, mire a 8 éves kislányom azt válaszolta: ez jó, mert nem lehet mindenki zsidó.”
