Arab Schindlerek?

Írta: hetek.hu - Rovat: Hírek - lapszemle

Robert Satloff, amerikai író és politikai elemző a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben figyelt fel arra, hogy bár a világ igazai között több muszlimot is számon tartanak, a közel 20 ezer név között nem szerepel egyetlen arab sem. Ezek után határozta el, hogy felkutatja, léteztek-e arab Schindlerek.

Satloff a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetben figyelt fel arra, hogy bár a világ igazai között több muszlimot is számon tartanak, a közel 20 ezer név között nem szerepel egyetlen arab sem. Ezek után határozta el, hogy felkutatja, léteztek-e arab Schindlerek.
A túlélők és a kutatások szerint voltak, akik segítséget nyújtottak a zsidóknak. Sok esetben csak egyszerű hétköznapi jótettekről volt szó, például a szomszédok segítettek a zsidóknak élelmiszerhez jutni vagy délebbre menekülni. Voltak azonban olyanok is, akik többet kockáztattak azzal, hogy segítettek.
Hamza Abdul Dzsalil gőzfürdő-tulajdonos a szomszédos zsidó fiatalembernek nyújtott menedéket minden ellenszolgáltatás nélkül. Fia, Faruk ma is hasonló nézeteket vall: „A mi családunkban nem számít, ki a zsidó, ki a muzulmán. Elsősorban emberek vagyunk.”

si_kaddour_benghabrit
 Az egyik legkülönösebb gesztusra Algéria fővárosában, Algírban került sor: itt az imámok a mecsetekben kihirdetett rendeletben megtiltották a helybéli muzulmánoknak, hogy az elkobzott zsidó vagyonok és üzletek gondnokságát elvállalják. A hívek ezt rendre be is tartották. Az ország többi részében ez másképp történt: az átvett zsidó üzletek nyeresége új tulajdonosaiknak is busásan jövedelmezett.
Sokan kettős játékot játszottak. Miközben szemtől szemben együttműködtek a francia, olasz vagy német vezetéssel, a színfalak mögött mégis segítséget nyújtottak a zsidóknak. Közéjük tartozott a tunéziai Khaled Abdul-Wahab is. Ő egyfajta kozmopolitaként megjárta a harmincas évek New Yorkját, építészetet és művészetet tanult, sőt fotómodellként is dolgozott. A háború idején már ismét Tunéziában élt, és a szemtanúk beszámolói szerint két családot bújtatott a saját birtokán, miközben a megszállók éppen a háza mellett ütöttek tábort.
Az alavita dinasztiából származó V. Mohamed marokkói uralkodó emlékezete is pozitívan él a zsidóság körében. Bár Satloff szerint a tényeket ma már nehéz szétválasztani a legendáktól, annyi bizonyos, hogy V. Mohamed nem engedélyezte a zsidók faji alapon történő megkülönböztetését. Kieszközölte a Vichy-törvények bizonyos fokú enyhítését is, úgy hogy szakmai és egyetemi kvóták ne vonatkozzanak a zsidó intézményekre. A zsidó iskolák tovább működhettek, mi több, még az állami támogatást is megkapták.
A Tunéziában uralkodó Ahmed bejről és utódáról, Moncef bejről is hasonló történetek láttak napvilágot. Utóbbi öt hónappal a német megszállás előtt került a trónra, és egyik első intézkedéseként húsz prominens zsidót tüntetett ki a legmagasabb királyi elismeréssel. Az ő szerepének megítélése szintén nem könnyű: egyrészt megtagadta Roosevelt elnök kérését, hogy mutasson ellenállást a németekkel szemben, másrészt saját miniszterelnöke rendszeresen informálta a zsidókat a németek terveiről, és segített nekik a letartóztatások, deportálások elkerülésében. Noha a fennmaradt történetek hihetetlennek tűnhetnek, Satloff találkozott az uralkodó egyik leszármazottjával, aki elmondta, hogy miután a tunéziai nacionalisták családját megfosztották a tróntól és a vagyonától, a lakbérét, a gyerekei taníttatását és egészségügyi költségeit a zsidók vállalták magukra.
Észak-afrikai – többségében szefárd – zsidók éltek Franciaország területén, Párizsban, Marseilles-ben és Lyonban is. Egyik segítőjük éppen a párizsi nagymecset alapítója és imámja, Si Kaddour Benghabrit (képünkön) volt. Miközben a fotókon német tisztekkel pózolt, a színfalak mögött több muszlim születési és házassági bizonyítványt adott ki zsidók részére. Ezek számát illetően megint csak keveredik a mítosz a valósággal, mert a történelmi bizonyítékok korlátozottak. Satloff felkereste a mecset mai vezetőjét, aki megerősítette, hogy a háború idején adtak ki papírokat a zsidóknak, de pontos számot ő sem tudott mondani. Míg egyesek száz főről beszélnek, Satloff becslései szerint valószínűbb, hogy néhány tucat emberről volt szó.
A teljes cikk itt olvasható.
[popup][/popup]