Navracsics: “…amikor az állam saját polgárai ellen fordul”

Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes beszéde a „Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában” című konferencián

Tisztelt Annette és Katrina Lantos!

Tisztelt Lapid Miniszter Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarország a jóakaratú emberek köztársasága! Egy olyan köztársaság, ahol jóakaratú emberek közös célok érdekében dolgoznak. Legalábbis mi így szeretnénk látni 2013-ban.

Kérdés az, hogy ez az állítás valóban igaz-e? Mondhatjuk-e ma Magyarországra, hogy a jóakaratú emberek köztársasága, ahol világnézetre, fajra, felekezetre, nemre való tekintet nélkül megvitathatjuk a világ dolgait, vitatkozhatunk egymással, ütköztethetjük nézeteinket, időnként veszekedhetünk is, de mindezt azon cél érdekében, hogy Magyarországot jobb hellyé tegyük a világon. Jobb hellyé mindenki számára, aki Magyarország polgára vagy Magyarország polgárának érzi magát vagy csak szeret Magyarországon élni, de egy más ország polgára.

Tisztelt Hölgyeim és uraim!

Én egy olyan nemzedék képviselője vagyok – 1966-ban születtem -, aki személyesen már nem volt kortársa a holokausztnak. Húsz évvel 1945 után születtünk egy emberöltő választott el minket a holokauszttól, egy emberöltő választott el minket itt Közép-Európában a politikának attól a fejezetétől, amely racionális, hideg, tudományos kategóriákkal nem leírható, hiszen maximum adatokat, statisztikai adatokat, néhány részletet, intézményi működésüket ismerhettük meg ezáltal. Viszont a szépirodalomból megismerhetjük az őrületet.

Megismerhetjük azt, milyen az, amikor az emberi elme felrúgva a társadalom szabályait, felrúgva az intézményi működést és felrúgva a hétköznapi racionalitást, önpusztító ámokfutásba kezd.

Milyen az az időszak, amikor az állam saját polgárai ellen fordul. Milyen az az időszak, amikor egy intézményrendszer, olyan döntéseket hoz, amely révén jóravaló, jóakaratú polgárokat rekeszt ki. Először saját közösségéből semmisít meg előbb lelkükben majd pedig fizikailag is. Aki velem egykorú, és aki az én nemzedékemből származik, azt is tudhatja, hogy a magyar történelem tankönyvek ebben az időszakban nem bővelkedtek a zsidó-magyar együttélés pozitívumainak leírásában.  Inkább egyfajta hallgatás volt jellemző. Néha előkerült a magyarországi zsidó közösség sorsa és szempontja, előkerült az emancipációnál, előkerült a polgári házasság engedélyezésénél és aztán előkerült a holokausztnál. Sem előtte, sem utána.

Mi nem tanultuk meg a történelem tankönyvekből, hogy Magyarország mindig is egy soknemzetiségű, sokkultúrájú közösség volt, ahol szlávok, románok, germánok mellett zsidók is közöttünk éltek. Gyarapították a közjót, hozzáadtak a kultúránkhoz és boldogabbá tették elődeink életét.

Mi ezt személyes történetekből tanulhattuk meg.

Én például emlékszem rá, mert édesapám, aki Balatonberényben nőtt föl, mesélte, hogy az osztályába járt egy kisfiú és a faluban egy Braun nevű ember vezetett boltot, az ő fia volt az osztálytársa, aki történetesen a padtársa volt édesapámnak. Aki egyik nap nem jött iskolába, aztán másnap sem jött iskolába, sőt a boltot is bezárta, és amikor kérdezgették, akkor senki nem mondta el, hogy mi történt, mindenki zavartan hallgatott és mindenki azt mondta, hogy jobb ezt nem kérdezni, nem firtatni, biztosan elmentek valahova máshova. És aztán, amikor 1979-ben egy családi kirándulás keretében elmentünk Lengyelországba és ott Auschwitzban voltunk, akkor ott a falon a magyar áldozatok között megtaláltuk az egész Braun családot.

Én így találkoztam a holokauszttal és ezért volt a magyar társadalom számára 1990 után, amikor hirtelen beszélni lehetett róla, amikor kinyílt a vita lehetősége, szinte sokkszerű találkozni a magyar állam felelősségével a holokausztban.

Ugyanis mi nem azt tanultuk, hogy a magyar állam volt felelős a holokausztért.  Mi azt tanultuk, ahogy ők fogalmazták: a Horthy-fasiszták voltak a felelősek, egy elkülönült emberfaj, akikkel nekünk már nem is kell foglalkozni, hiszen 1945-ben ez a fejezet lezárult a kommunisták győzelmével, Magyarország túltette magát ezen a fejezeten.

És egyszer csak 1990-ben azzal szembesültünk, hogy nem. 1990-ben azzal szembesültünk, hogy az a magyar állam, amely működtette az intézményrendszert, amely a mi tanulmányaink szerint létezett egy ezeréves kultúrát ápolt, szembefordult a saját polgáraival, sőt segédkezett abban, hogy kiirtsák a polgárait.

Lapid miniszter úr azt mondta, hogy nem akar udvariatlan lenni a házigazdával szemben, de mégis el kell mondania, hogy a magyarok is felelősek a holokausztért. Én, mint házigazda mondom Lapid úrnak, hogy nem volt udvariatlan. Tudjuk, hogy felelősek vagyunk a holokausztért.

És tudjuk azt is, hogy magyar állami intézmények voltak felelősek a holokausztért.

Nekem, mint a magyar igazságügyi miniszterek kései utódjának könnyű lenne elhárítanom a felelősséget, ahogyan annak idején a hetvenes, nyolcvanas években mi tanultuk, hogy hárítsuk el a felelősséget, ezek nem mi voltunk, ezek más magyarok voltak, ezekkel nekünk nem kell foglalkozni. De mi voltunk. Tudjuk. Még ha személyében én és hála a jó égnek a családom nem is érintett, de magyarok voltak, magyarok voltak, akik elkövették és magyarok voltak, akik lőttek és magyarok voltak, akik meghaltak és ez egy óriási felelősség, amivel szembe kell néznünk itt Magyarországon, itt Közép-Európában.

Szembe kell néznünk, azaz meg kell keresnünk azokat a nyomokat és meg kell keresnünk azokat a túlélőket, akikkel szemben legalább egy kicsit jóvátehetjük a múlt mulasztásait vagy legalább emlékeként felemelhetjük ezeket az emlékeket. Ez sem könnyű, mert közben elmondhatom, hogy különösen az ezredforduló óta sok lépést tettünk annak érdekében, a kormányzati politika szintjén, legyen szó akár jobbközép, akár balközép magyar kormányról Magyarországon, hogy a holokauszt áldozatai kárpótlást kapjanak.

Némi kárpótlást kapjanak, hogy a magyarországi zsidó közösség emlékei, ismét megjelenjenek, ismét a köztudatban legyenek. Tudjuk, hogy nagyon sok minden hiányzik.

Hiszen tudják, hogy a magyar Országgyűlés 2000. évi döntése szerint 2001-től minden évben április 16-án tartják meg Magyarországon a holokauszt magyarországi áldozatainak napját, túl az európai emléknapon, nekünk van egy saját magyar emléknapunk is. 1999-ben döntöttünk úgy, hogy létrehozunk egy Holokauszt Emlékközpontot, amelyet 2004-ben a Páva utcai Zsinagógában föl is avattunk. A Terror Háza Múzeum 2002-ben nyílt meg, hogy megmutassa a magyar történelem legborzalmasabb időszakának történetét, áldozatait, szembesítsen minket a múlttal. És a helyi emlékeket is megpróbáltuk feleleveníteni. 2000-ben Jánoshalmán újítottuk fel a zsinagógát, ugyancsak 2000-ben Balassagyarmaton létrehoztuk az Ipoly-menti zsidó gyűjteményt. 2002-ben felújítottuk a makói zsinagógát és most 2012-ben Svédországgal közösen Raoul Wallenberg emlékévet rendeztünk. 2013. január 1-jén 50%-kal emeltük a holokauszt túlélők nyudíjkiegészítését.

Próbálunk tenni annak érdekében, hogy az emlékeket és a túlélőket meg tudjuk őrizni magunknak. Az emlékeket, ahol vannak emlékek. Mert mi Budapesten, büszkén mutathatjuk az idelátogató külföldieknek vagy a belföldi turistáknak a magyarországi zsidó közösség kulturális hagyatékát.

Vannak olyan városok, ahol ennek már a nyoma sincs meg. Az én szülővárosomban, Veszprémben a zsinagógából a kommunisták szénbányát, tröszt székházat építettek és törölték a zsidó iskolát, eltörölték az amúgy kicsiny kis zsidó negyedet is, mint ahogyan eltörölték az emlékét is a veszprémi zsidóságnak. Holott nem kisebb embereket adott a veszprémi zsidó közösség a magyarországi zsidó közösségnek, mint Hoffer Ármin főrabbit, professzort, vagy a ma is élők között Schweitzer József, akinek innen kívánom, hogy a Jóisten éltesse még sokáig.

És mégis ha a nyomokat próbáljuk felkutatni, akkor azt mondhatjuk, hogy nem könnyű a dolgunk, hiszen a túlélők fogynak az emlékek egy részét pedig eltüntették. Éppen ezért a felelősség az, hogy a múlt feltárása érdekében is minél gyorsabban cselekedjünk.

Magyarország a jóravaló emberek köztársasága. Mondtam, hogy szeretnénk mi így látni és azt szeretném, hogyha Önök is így látnák és így élnék meg a hétköznapjaikat, de közben tudjuk, hogy ez sajnos nem csak így van.

Hiszen egyetlen országról sem állítható, bárcsak egyetlen országról is állítható lenne, hogy csupa jóakaratú ember lakja. Mindig vannak, mindig lesznek, akik gyűlöletből élnek vagy azért, mert a gyűlölet adja lényük lényegét vagy azért, mert jó üzleti lehetőséget látnak abban, hogy erre építsenek egzisztenciákat vagy erre építsenek politikákat. Éppen ezért miközben a múltat fel kell tárnunk a jelenről sem szabad elfelejtkeznünk.

A jogi szabályozásnak óriási szerepe van egy demokratikus közösség játékszabályainak meghatározásában: Mit lehet és mit nem. És az itt jelenlévő országgyűlési képviselők pontosan tudják, hogy milyen éles vitákat folytattunk az elmúlt években azzal kapcsolatban, hogy hol húzzuk meg a magyar demokrácia határait. Hol húzzuk meg azokat a játékszabályokat, amely az elfogadható és az elfogadhatatlan közé húznak határvonalat, amelyek a szólásszabadság és a gyűlölet szítása közé húznak határvonalat. ÉS persze, amikor megszületik a megoldás, akkor könnyűnek tűnik, de miközben definiálni kel valamit, aki részt vett már ilyen vitában, pontosan tudja, hogy mennyire nehéz, mennyi dilemma.

Joe Bernard Shaw mondta egyszer annak idején, hogy azért nem szeret vitatkozni, mert a vita végére rájön, mindig rájön, hogy neki nincsen igaza. És valóban egy kicsit a parlamenti vitákban is mindig így van az ember. Jön egy látszólag kiforrott állásponttal , hogy mit kell és mit nem kell és ahogyan ütközteti a nézeteit és hallgatja az ellenérveket egyre inkább rájön, hogy mennyire ingatag alapon nyugszik például a parlamenti szólásszabadság határainak meghatározása.

Önök emlékezhetnek rá, hiszen az elmúlt években sajnos nem egyszer a magyar parlament is példáját adta annak mennyire nehéz a szólásszabadság és a gyűlöletbeszéd között a határokat meghúzni.

Gyöngyösi Márton parlamenti felszólalása, amely nemzetközi hírre tett szert, sajnos sokat rontott a magyar demokrácia hírnevén, és amelyek következtében a házszabályt kellett szigorítanunk és szűkebbre vonni a parlamenten belül a szólásszabadságot. Nevezzük nevén a gyermeket. Valójában erről volt szó. Éppen azért, hogy a gyűlöletet ne lehessen szítani a parlamentbe, mert ismét csak Lapid miniszter úrnak mondom: Tanultunk a múltból!

Pontosan tudjuk, hogy mi történt itt és pontosan éppen ezért elhatározottak vagyunk, hogy nem fog még egyszer megismétlődni.

Ezért ez a demokrácia megvédi önmagát. Megvédi önmagát és megvédi minden polgárát, azokkal szemben, akik itt gyűlöletet akarnak szítani. Ezért a jogszabály szigorítással a gyűlöletbeszéd törvénybe iktatásával vagy éppen annak lehetőségével, hogy ha valaki egy társadalmi csoport tagjaként sérelmesnek érez valamilyen megnyilvánulást, akkor kollektív keretet indíthat ez ellen a személy ellen. Pontosan azt akarjuk elérni, hogy Magyarországon mindenki biztonságban érezhesse magát.

Magyarország a jóakaratú emberek köztársasága vagy legalábbis mi ennek szeretnénk látni. Ezt mondtam. És ahhoz, hogy ez így legyen a jövőben is, esetleg közelebb jussunk, ahhoz az álmunkhoz, hogy Magyarország valóban a jóakaratú emberek köztársasága legyen, nagyon sokat kell tennünk a jövőért. Hiszen amit ma teszünk a jelen gyermekeivel azt a jövő Magyarországáért tesszük. Legyen szó akár magyarról, akár horvátról, szerbről, zsidóról, cigányról, románról, németről, bármilyen nemzetiségűről, aki itt él, akinek a rokonai itt élnek, aki itt akar élni, vagy aki csak szimpatizál ezzel az országgal. És mivel pontosan ismerjük a felelősségeinket, ezért döntöttünk úgy, hogy 2014 a holokauszt emlékéve lesz Magyarországon. És mivel azt is pontosan tudtuk, hogy ezzel a felelősséggel csak a jövő fényében tudunk megbirkózni, ezért döntöttünk úgy, hogy a 2014-es holokauszt emlékév központja az oktatás és nevelés lesz.

Amit nekünk nem tanítottak meg, azt nekünk meg kell tanítani a gyermekeinknek. Meg kell tanítani a gyermekeinknek nemcsak a magyar állam felelősségét a holokausztban, de meg kell tanítani a gyermekeinknek a magyar-zsidó több évszázados békés egymást gyarapító együttélés eredményeit. Mert én így gondolom, hogy nekünk alapvetően pozitív történetünk van. Ez a közösség több évszázadon keresztül Közép-Európa egyik legerősebb, leggazdagabb együttélését és közösségét hozta magával.

Ez a közösség Magyarországon és a mai magyar határokon kívül eső városokban, kulturálisan, gazdaságilag, az élet minden területén, olyan fejlődést hozott, olyan gazdagságot hozott és az együttélés olyan pozitív példáit hozta, amely tanítandó a gyermekeink számára.

Tanítandó azért, hogy a múlt borzalmai ne történjenek meg, tanítandó azért, hogy a mai gyűlölködőknek soha ne legyen utánpótlásuk. És tanítandó azért, hogy a jövő Magyarországa valóban a jóravaló emberek köztársasága legyen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kétségtelen, hogy a magyar politikában vannak olyan politikusok, vannak olyan politikai csoportosulások, akik úgy gondolják, hogy elképzelhető Magyarország jövője a gyűlölet táborában. Mi nem ezek közé tartozunk. Mi azok közé tartozunk, akik biztosak vagyunk abban, hogy Magyarországnak csak akkor van jövője, ha minden polgára és minden polgárának minden rokona, ismerőse, barátja és Magyarország minden barátja jól érzi magát itt, biztonságban érzi magát itt.

Nem engedhetjük meg, hogy bármilyen alapon is különbséget tegyenek a polgáraink között. Nem engedhetjük meg különösen azt a múlt felelősségének tudatában, hogy az antiszemitizmus Magyarországon megerősödjön.

Ha szükséges, a jogi eszközökön kell szigorítani, amíg lehet politikai eszközökkel kell élni, hogy Magyarország a jóravaló emberek köztársasága legyen.

 

Köszönöm szépen a figyelmüket!