A vándorszínésznő

 

A Színházi Kislexikon szerint a vándorszínészet Magyarországon a 18. és 19. század első harmadáig terjedő szakaszában volt divatos, aztán, a kőszínházak megjelenésével szükségét vesztette. Addig a lelkes színtársulatok ekhós szekérrel járták az országot, egyik faluból a másik városba mentek, terjesztették a magyar nyelvet, pallérozták közönségük ízlését, hintették a kultúrát.   

Addig a vándorszínészet a magyar színjátszás egyetlen formája volt.

Volt?

Úgy tűnik, nemcsak volt, ma is az. Egyeseknek legalábbis. Igaz, ekhós szekér nélkül, és főleg: romantika nélkül. És határok nélkül. Egyszer csak úgy érzi az ember, azt éreztetik vele, és ez alól a színész sem kivétel, hogy — kívül tágasabb.

Nem kimondott szavak ezek, nem elbocsátó szép (vagy csúnya) üzenet, hanem a körülmények alakulnak így, a módon, hogy szavak nélkül is megérti az ember, igaz, nem szívesen, nem dalolva, de akkor, abban a pillanatban úgy gondolja, nincs más választása. Lépnie kell, nagyot, életre szólót. Vagy, legalábbis, évekre szólót. Átlépni határon, határokon, a jobb, a szebb élet reményében, vagy néha ennél sokkal prózaibb okért: a megélhetésért.

Egy magyar színésznőt sodort felénk az újkori szél, a keleti, most már nem a fényes, sőt, nagyon soknak, sokaknak, a fényét vesztett szél.

Kántor Anita a széllovas, az újkori vándorszínésznő, akinek kívül lett tágasabb. Úgy látta, úgy érezte, hogy máshol zöldebb a fű.

Az élettörténete mint egy színésznőé.

Móron született 1976-ban.

Egy-két iskolában, középiskolában megfordult, és nemcsak helyváltoztatás céljából. Hanem, mert olykor tiszta lappal kellett indulni. Van ilyen az ember életében, amikor képtelen elviselni a kereteket, főleg, ha úgy érzi, hogy azok túl kicsire méretezettek, olyannyira, hogy szárnyát szegik, kerékbe törik.

Az érettségi után egyenes volt az út. A Kaposvári Csiky Gergely színházban találta magát. Addig nézőként, onnantól pedig, mint akit az Isten is színésznőnek teremtett. Így érezte akkor, és még nagyon sokáig, 12 évig, mint a társulat tagja, és jóval azután is, egészen pontosan mind a mai napig.

A színjátszás az élete.

A kaposvári rendhagyó színház – mondja, miközben ő narancslét, én pedig a kávémat hörpölgetem a raananai kávéház teraszán.

Abban a távoli színházban a színészek napi 24 órát dolgoztak, nem, nem dolgoztak, színészkedtek. És az más, mert szórakoztak, alkottak, egész nap, egész éjjel azt tették, amit a legszívesebben csinálnak: színészkedtek. A társulatban mindenki egyenrangú volt, ajtón kívül felejtették a színházi hierarchiát, a sztáros allűröket, egy mindenkiért, mindenki egyért volt a játékszabály, az alapelv. Abban a színházban játszott Csákányi Eszter, Lukács Andor, Jordán Tamás, és még nagyon sokan mások, egyszer az egyik, máskor a másik kapta a nagyobb, illetve a kisebb szerepet, és ebben nem volt semmi különös, ellenkezőleg, így volt rendjén. Abban a színházban lehetett az ember díszletező, ügyelő, aztán országosan ismert rendező, erről akár meg lehetne kérdezni Mohácsi Jánost például, volna miről mesélnie.

Ebből az álomvilágból lépett ki, hogy új álmot kergessen. Vagy lehet, hogy csak a régi szokás hajtotta: új lapot nyitni! Felment Budapestre, minden magyar színész álomvárosába.

Két gyerekkel, meg egy válással ment oda, ahol jobb kiindulási alappal sincsenek rózsával behintett utak. A Nemzetihez szerződött, játszott

kisebb- nagyobb szerepeket. Négy év alatt sok mindent látott, sok mindent megért, sok mindent tanult. Sőt, fel is fedezett valamit. Saját magában. Azt, hogy érzéke van a gyerekekhez. Az oktatáshoz. És ha már oktatás, akkor színészoktatás.

Pilisszentlászlón létrehozott egy művészeti iskolát gyerekeknek. Pilisszentlászló – aki nem tudná – kis település, de ami jó benne, hogy nagyon szép hely, és számtalan más hasonló hellyel van övezve. Jöttek is a gyerekek, csőstől, minden irányból, aztán felnőttek is, egyre több csoport alakult közülük is, orvosok, mérnökök, ügyvédek, festők. Játszani akartak, vagy csak levezetni a mindennapi feszültséget? Szinte mindegy, Kántor Anita népszerű lett ott is, színészetet tanított, rendezett, mindent csinált, mint azt egykori kommunájában, a Kaposvári Csiky Gergely színházban tanulta.

Mindent tudott, mindenhez értett. Egy csekélységhez nem, a pénzhez. Valahogy az kimaradt az érdeklődési köréből. Kaposváron sem keresett pénzt, Pesten sem, és a saját színházában sem. Csak játszott, tanított teljes szívvel. A tanítványainak, a gyerekeknek, felnőtteknek fizetniük kellett volna, de nem volt muszáj…

Ennyiben maradtak.

Pénz nélkül pedig nem lehet élni. Erre a nagy igazságra jött rá. Miután családi gyökerei minden ágon kielégítették a különben a kákán is csomót kereső Szochnut embereit, fél évvel ezelőtt gyerekeivel együtt alijjázott, és azóta itt él Izraelben, világmegváltó tervekkel, gondolatokkal.

Színjátszást akar tanítani gyerekeknek. Egyelőre magyarul, aztán héberül.

Addig?

Addig is kell valamit aprítani a tejbe. Háromféle munkája van jelenleg. Egyiknek sincs köze a színészethez: pincérkedik, reggel öt órától 10 óráig egy üzletnek szendvicseket készít és persze, takarít is.

Boldog? Nem gondolom. Most kezd ismerkedni az élettel. Az igazival. A függönyön innenivel. Egyelőre jól veszi az akadályokat. Bizakodik, még elégedett is. Vagy inkább reális. De – mondja – itt legalább van munka. Amiből azt értem, hogy ott nincs.

A gyerekei, egy 17 éves kislány és egy 15 éves fiú vakációra hazautaztak. Ők sem könnyítik meg anyjuk dolgát: az egyiknek ott van „élete” nagy szerelme, a másiknak itt.

A mama viszont lakást keres, el kell hagynia az ulpánt. Van egy kis használt Fiatja, kétezer sekelért vásárolta. Amikor benne ül, sok mindent képes elfelejteni.

Így is marad elég gond, amelyet neki kell majd megoldania.

A jó benne, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, lénye bizalmat, derűt áraszt, biztonságérzetet. Nem hiszem – bármennyire is színésznő –, hogy ezt csak megjátszaná.

Mobiltelefonommal készítek róla néhány fényképet. Az első nő, aki nem esik nekem a felvételek miatt, nem követeli, hogy azonnal töröljem ki az egészet. Tetszenek neki. Pedig színésznő.

Mosolyog. Remélem, a szerencse majd visszamosolyog rá.