“A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal”

Írta: Szombat / Index.hu, Borhi László - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

Az amerikai hírszerzés washingtoni archívumában az elmúlt hónapokban talált iratok megerősítik – írja Borhi László, az Indiana Egyetem történésze az Indexen -: “Amerika és Nagy-Britannia kifejezetten arra játszottak, hogy a németek megszállják Magyarországot. A magyar kiugrási reményeket csak azért táplálták, mert tudták, ezt Hitler nem fogja hagyni, így pedig a nyugati frontról német erőket fognak elvonni a megszállási feladatok. A kétszínű angolszász játszmában nem törődtek a megszállás tragikus következményeivel, a magyar zsidósággal és a több százezer áldozattal.” 

Német páncélos Budapesten 1944-ben (Fotó: Faupel / Wikipedia)

A gondolatmenet és az összefüggések nem tekinthetők újdonságnak, legfeljebb a néhány új dokumentum melyre a történész hivatkozik, valamint az, hogy mindez egy fősodorbeli fórumon, megemlékező cikként jelenik meg a megszállás napján, ami jelentőséget ad a közlésnek.

“Gyakran ismételgetik, hogy Magyarország volt Hitler „utolsó csatlósa.” Amerikai iratok – melyek egy része néhány hónapja került a kezembe Washingtonban, az OSS (a CIA háborús hírszerző elődje) levéltárában – azonban egyértelműen bizonyítják, hogy 1943 őszén Magyarország már a feltétel nélküli megadás elvét is elfogadta volna egy különbéke kedvéért. 1944 márciusában titkos amerikai küldöttséget vártak Budapestre a különbéke feltételeinek megvitatására, a megadás aláírására. Nem a magyar vezetésen múlt, hogy ez nem vált valóra. Valójában a szövetségesek játszottak kétarcú politikát. Céljuk legalább 1943 márciusától fogva az volt, hogy „diszkreditálják a magyar vezetést a németek szemében”, és ezzel kikényszerítsék az ország német megszállását. Annak ellenére folytatták ezt az irányvonalat, hogy biztos tudatában voltak annak, hogy Magyarországon él „Tengely Európa legjobban kezelt és legnagyobb zsidó közössége”.

Szinte a kezdetektől a kiugratás volt a szövetségesek célja, azonban azt számítás ihlette: az, hogy a megszállásra átirányított csapatok hiányoznak majd a német hadvezetésnek a partraszállás napján, amikor eldől, győzhet-e a Nyugat a náci birodalom ellen. Ez tehát a rejtett összefüggés a háborús stratégia, a magyar külpolitika és a holokauszt között. Szövetséges részről a „titkos” tárgyalásokat színjátéknak tekintették, és egyetlen cél lebegett a szemük előtt:

Amikor elérkezik a kedvező pillanat, a németek szállják meg a tengelyhatalmak délkelet-európai csatlósait.

Randolph Brahamnek, a zsidó tragédia jelentős történészének tehát igaza volt: talán jobb lett volna bele sem kezdeni a Hitlerrel történő szakításba.

A Wehrmacht moszkvai veresége után Hitler szövetségesei számára is egyre világosabb lett, hogy a németek elveszíthetik a háborút. A Bárdossy Lászlót felváltó kormányfő, Kállay Miklós azt a feladatot kapta, hogy állítsa helyre az ország szuverenitását. Az új irányvonal hamar kibontakozott, 1942 nyarától megindultak a béketapogatózások főleg a britek és az amerikaiak, de később kisebb hangsúllyal a Szovjetunió felé is. Hamarosan követte a példát Románia, Bulgária és Finnország is”

Ezt állítja többek között az írás, melynek egyik legsúlyosabb következtetése, hogy a szövetséges hatalmak csak a háború mielőbbi befejezését tartották szem előtt, nem érdekelte őket, hogy a közép-európai államok kiugrása a nácikkal való szövetségből, és az előre kalkulált német megszállás milyen végzetes hatással lehet a helyi zsidókra.

A teljes cikk