A szabadulás lehetetlenségének nekrológja

Fasiszta-e volt Eliade, azaz hogyan ábrázolható komplexen a lélektani összefonódások világjelensége?

 

„Kilenc nap és kilenc éjszaka agonizáltam ebben a lakatlan szimmetrikus világban; levert a láz, a förtelmes kétarcú Janus, aki az alkonyt és a hajnalt is nézi, iszonyatossá tette az álmomat és a virrasztásomat. Kezdtem utálni a testemet, kezdtem úgy érezni, hogy két szem, két kéz, két tüdő éppolyan szörnyű, mint két arc.”
(Jorge Luis Borges: A halál és az iránytű)

Norman Manea esszéregénye, az Odú nehezen kitárulkozó, de nem szemérmes narratíva. Hosszan kéreti magát, flörtöl az olvasóval – a flörtölés mindig kétértelmű! –, húzgálja a mézesmadzagot, hogy végül otthagyja a megborult kuszaságban, az idomtalan labirintusban, elködlő alakok társaságában, vágyak és beteljesületlenségek, megoldatlanul lezárt nyomozások széljegyzeteiben. Abbahagyott, nem pedig befejezett szövegfolyam ez, amely szüntelenül megkérdőjelezi a végtelenségbe vetett hit primátusát, miközben azt is feltételezi, hogy végtelenség igenis létezik, de belülről teljességgel elérhetetlen, legfeljebb a külső szemlélőben egyfajta kényszerként él tovább.

A regény ebben az értelemben egy labirintus struktúráját idézi, Mircea Eliade életművének egyik központi fogalmára is utalva ezzel, ám amíg Eliadénál egy meghatározott, kívülről befelé irányuló mozgás feltételezi a középpontba jutást, az értelmezés nyugvópontját („Ulysses számomra az ember prototípusát jelenti, nem feltétlenül a modern emberét, hanem a jövőhöz láncolt emberét is, mivel az űzött utazó toposzát testesíti meg. Utazása a centrum felé irányul, Ithaka felé, más szóval a legbensőbb énje felé. […] Mindannyian magunkban hordozunk valamit Ulyssesből, és hozzá hasonlóan, az önkeresés útja során abban reménykedünk, hogy a hazánkat, otthonunkat megtalálva megleljük végre önmagunkat is. De akárcsak a Labirintus esetében, minden zarándoklat során fennáll az eltévelyedés veszélye. És ha sikerül kijutnod a Labirintusból, ha megtalálod a hazát, végül egy másik személlyé változol”),1 addig itt egymásba mosódik a kint és bent regénybeli tere, valóság, mítosz és fikció elegyéből közelítenek a szereplők egy képzeletbeli centrum felé, amelyről minduntalan kiderül, hogy merő látomás csupán. „Kidobott Ulysses, nem hazafelé, hanem távol minden hazától a bujdosók között, akik elvesztették láncaikat, amelyekkel őket valamikor az árbochoz kötözték. És mint ő, a túlélés szélhámosságáról, a felszabadulásról álmodtak.” (316. o.)

Talán ezt sugallja az eredeti címbe belehallható szójáték is: „Vizuina” (Odú) – „Viziune” (látomás, betekintés). Van ebben valami borgesi kritika is a hermeneutika haláláról, vagy legalábbis annak elaggottságáról, a rendelkezésünkre álló sablonok és panelek elkorhadásáról.

Ugyanakkor, mindennek paradoxonjaként, adott az emigránsok, száműzöttek világa, az Augustin Gora professzor körül csoportosulók kiútkeresése, akik egyetlen felismerésig, egyetlenegy igazsághoz jutnak el tév- és kerülőutakon: hogy az emigráció márpedig végtelen, hogy a külső emigráció egy belsőt is eredményez, és sem egyiknek, sem a másiknak nem lehet a végére érni, mert két párhuzamos világ áll egymással szemben, s ebből adódóan legalább két labirintus feszül egymásnak (úm. régi és új haza), és ha sikerül is kitalálni az egyikből, még inkább elbolyongasz a másikban.

A száműzöttek élete nem más, mint harc az idővel,

ami egyre inkább múlttá válik, amint megkísérlik rendszerezni, megtalálni a mába torkolló utat, az identitás és identifikáció számukra releváns kiskapuit, ugyanakkor a múlttá válás sem hoz mást, csak töredezettséget, szilánkokra hulló történeteket, a jövő pedig egyre inkább irreleváns.

Augustin Gora professzor, aki többedmagával bolyong New York bábeli labirintusában, még a „posztmodern forradalom” előtt érkezett Amerikába, az apokalipszis karneváljába. Ahogy Mihnea Palade, amerikai nevén Portland (Petru Culianu), Cosmin Dima (Mircea Eliade) tanítványa mondja, egy olyan forradalom előtt, amely „állandóan megszüli a saját paródiáját. A szélhámosságokat, a jelbeszédeket, a viszonylagosságokat, a bizonytalanságokat.” (249. o.) Egy vicces országba, ami egyáltalán nem viccel. Számára a könyvek jelentenek egérutat a múltfeltáró emlékezés, illetve a jelen fikciója közepette, és teszik lehetővé számára „az arisztokratikus magányt, a magány civilizált képmutatásait.” (364. o.) A könyvekben találja meg a végtelen nyitottság feltételét és biztosítékát, a titkos kódot, amellyel Isidor Kochnak hozakodik elő a Koch család pincéjében, és tárja fel a zsidósággal való közösségvállalás iránti kényszerét, a sebezhetőségét, szavalja el a választott nép melletti védőbeszédét: „A választott nép a könyv népe. Természetesen a könyvé! (…) A Szentföld a könyv földje, nem?” (315. o.); ellenben „A Messiás a Befejezés. A bizonyosság, a lezárás, a végső pont. A végiggondolt gondolat” (322. o.), és őt, ahogy Koch későbbi utalásából kiderül, csak a nyitott gondolkodás érdekli a várakozás, pontosabban a borgesi mondat lényege: Megismertem, amit a görögök figyelmen kívül hagytak: a bizonytalanságot. Odúja a könyvtára, ott érzi biztonságban magát, onnan tud még használható tudást és információt cserélni a környezetével, akikkel – legalábbis a regény javarészében – kizárólag telefonon érintkezik. Innen írja nekrológjait, félig-meddig pótcselekvésből, másfelől viszont abbéli kényszerétől hajtva, hogy felülkerekedjen a valóságon, hogy maradandóvá írhassa a halált, hiszen minden halál egy történetet hordoz magában, s minden életrajz egyben nekrológként is aposztrofálható. „A túlvilági élet nem más mint nyomorult nekrológ (…) A hiábavalóság utáni hiábavalóságnak is megvannak a bértollnokai, profik, közepesek, a közönsége, óriási levéltárai és óriás reklámügynökségei.” (200. o.)

A nekrológjait azonban, amiket színes dossziékban őriz, nem nevek, hanem számok szerint kartotékolja, az emigránsok esetében például a regisztrációs számok konstruálják az identitást.

Életének szinte minden szabad percében, már amennyi szabad percet enged magának, volt feleségére, Ludmila Serafimra emlékezik, az otthon hagyott ködalakra, akinek finom kezeire még az emigrációban is színes kesztyűket vásárol, akinek tapintásán keresztül próbál visszakapaszkodni a múltba, minekutána az asszony, a Significant Other nem volt hajlandó követni őt az Újvilágba, cserébe viszont elkísérte unokaöccsét, Peter Gașpart, amikor szürreális szülőhazájából végre szabadon távozhatott. Utóbbi a halál gyermekének tartja magát: apja, David Gașpar, az órásból lett jogász, majd szekus komisszár, auschwitzi szabadulásukkor ejtette teherbe az anyját, Eva Kirschnert, amikor „[a] felszabadulás delíriumával elszabadultak az ösztönök[,] (…)

 

A teljes cikk itt olvasható.