„A politikának a halott zsidó a jó zsidó”

Toronyi Zsuzsanna: Az akkori múzeumigazgatóval komoly szakmai ellentéteink voltak, és csak így éreztem biztosítottnak, hogy a levéltár anyaga hozzáférhető, kutatható maradjon.

MN: Mi változott most?

TZS: Jött egy új hitközségi vezetés, amely látta, hogy az elmúlt öt évben mit végeztünk a levéltárban, és úgy gondolták, valami hasonlót kellene csinálni a múzeumban is.

MN: Kevés unalmasabb dolog van egy levéltárnál, gondolhatnánk, önök azonban kiállí­tásokat, látványraktárat építtettek. Miért és miből?

TZS: A kívülálló a zsidó közösséget és a levéltárat is valami titokzatos dologként látja. Úgy gondoltam, ha mi ezt a két „titkot” felfedjük, az érdekelni fogja az embereket. Ráadásul nagy szakmai kihívás például egy héber nyelvű német iratot izgalmassá tenni. Egyedül voltam státuszban a levéltárban, amikor kaptam egy megkeresést, hogy legyünk részesei a Judaica Europeana programnak, amely tíz zsidó tárgyú gyűjtemény digitalizálását, a digitális tartalmakra épülő oktatási programok létre­hozását jelentette, és a célja végeredményben az volt, hogy a zsidó hagyományt beleírjuk az európai hagyományba. Ebből a pályázati pénzből tudtuk az első munkatársat felvenni. A másik pályázat egy uniós turisztikai tender volt, amiből két projektet valósítottunk meg: a súlyos raktárgondokat úgy oldottuk meg ebből a pénzből, hogy látványraktárat építettünk. A Goldmark terem felújítását, az új kutatószobákat, a digitalizálást pedig úgy, hogy mint turisztikai attrakciót felépítettük az Itt lakott Rosenthal – A pesti zsidónegyed története című kiállítást. Mindösszesen húsz tárgy látható a kiállításon. Egy-egy tárgy egy-egy évtizedet reprezentál, de a kiállítás része egy virtuális térkép is, ahol tíz idősíkban további 2200 dokumentum kapcsolódik az egykori zsidó negyedben élő személyek, családok történetéhez. A folyton bővülő számítógépes platformon bárki megjelenhet, ha behozza emlékeit, történetét.

MN: A zsidó múzeum viszont alig pályázott, a digitalizáció el sem kezdődött, az időszaki kiállítások véletlenszerűek, terei elhanyagoltak, állandó kiállítása 30 éves, lassan maga is múzeumi tárgy lesz. Lebontják?

TZS: Dehogy, múzeumi tárgyként kezeljük.

MN: Komolyan muzeális tárgy lesz az az állandó kiállítás, amely elsősorban a zsidó ünnepeken használt ötvöstárgyakat vonultatja fel?

TZS: Igen. Egy III. századi római sírkővel kezdődik és a holokauszttal végződik, a kettő között pedig ott van egy befogadhatatlanul nagy, elsősorban szakrális ötvöstárgyakat felvonultató kiállítás. De ez a kiállítás maga is egy fosszília. Természetesen leporoljuk és kiegészítjük ezt a kincstár jellegű tárlatot, főleg multimédiás eszközökkel. Az emeleten, a mostani időszaki tárlatoknak helyet adó teremsorban azonban létrehozunk egy párhuzamos kiállítást, ahol csupán negyven tárgyat mutatunk be. E tárgyak történetének viszont nem csupán egy elemét emeljük ki, hanem megkísérlünk elmondani mindent, amit tudunk az alkotójáról, a funkciójáról, a tulajdonosairól, hogy miként került a múzeumba, élte át a vészkorszakot… Nem ikonként akarjuk felmutatni a tárgyakat, mint a 19. századi muzeológia tette, hanem a kortársi reflexiókkal együtt. A mi dolgunk egy kis közösség identitásának az erősítése, kifelé pedig ennek a közösségnek a bemutatása.

MN: Nem lesz fárasztó a látogató számára?

TZS: Nem kronologikus, narratív kiállítás lesz, hanem egy salátabár, ahol nem kell mindent végigenni, hanem összeválogatni a számunkra legizgalmasabbnak tűnő falatokat.

MN: Megmarad a kiállítás végén a techni­kailag meglehetősen katasztrofális állapotú, holokausztot bemutató rész?

TZS: Biztosan nem. Itt van mellettünk a világ egyik legautentikusabb holokauszt-emlékhelye, a Dohány utcai sírkert, ezzel nem kell konkurálni a falakon belül.

A teljes cikk itt olvasható.