A Nagy Honvédő Háború sztálinista mítosz?

Ahogy várható volt, zsúfolásig telt a Kossuth Klub terme a vitaesten. A félhangos sustorgás, a feszültséggel teli várakozás leginkább a bokszmeccs előtti utolsó percek hangulatát idézte.

Ungváry érkezett előbb, majd megjött Krausz is. Mosoly nélkül, kézfogással köszöntötték egymást. Eddigre már a széksorok közötti keskeny közlekedőt is kinyitható székeken ülő emberek töltötték fel, sokan pedig az ajtókban állva próbáltak be-belesni.

Szakmai, tudományos vitát harangozott be Gyurgyák János moderátor. „Nem lesz szaftos személyeskedés itt, ez nem a Kossuth tér” – ígérte. Nem teljesen lett igaza.

Nem volt jó oldal

„Kettőnk nézőpontját világok választják el egymástól” – kezdte Ungváry (arra nem tért ki, hogy kettejük vitastílusát is, de ez a későbbiek során bebizonyosodott), majd rátért a hamis narratívák lerombolására:

a „nagy honvédő háború” sztálinista mítosz; egymillió szovjet harcolt német kötelékekben, ezért inkább polgárháborúról kellene beszélni

– hívta fel a figyelmet. Itt nem volt jó és rossz oldal, két totális diktatúra csapott össze, a két oldalon harcoló szovjet civilek – partizánok és „kollaboránsok” – pedig jórészt nem ideológiai alapon választottak oldalt, hanem aszerint, hogy hol volt nagyobb esélyük a túlélésre, azaz ki volt éppen akkor ott az erősebb fél: a németek vagy a szovjetek. A „partizánhősök” legendája is egyébként a szovjet propaganda része, a félmillió állítólag megsemmisített „fasisztának” jó ha egy százaléka igaz. A partizánok valódi szerepe a sztálinizmus exportálása volt a németek által megszállt zónákba, és a lakosság elrettentése a kollaborációtól – mutatott rá. Krausz kötetével az a probléma, hogy döntően csak egy forráscsoportra hagyatkozott: a szovjet állambiztonság irataira, amely a háború okozta károkat listázta, politikai megrendelésre készült, fiktív számokkal, és gyakorlatilag minden veszteségért a megszállókat okolta.

Krausz válaszában antikommunistának és szovjetellenesnek nevezte egykori tanítványát, Ungváryt, akinek, mint emlékeztetett, első írását ő ajánlotta be a Népszabadsághoz, bár akkor még nem érzékelte a fiatalabb történész eme meggyőződését. Egyébként a vita stílusa is megérne egy külön cikket: míg Ungváry majdnem végig tanárurazta Krauszt, az idősebb történész sokszor kioktató, lekezelő stílusban beszélt vele, szavába vágott, és letegezte. A „Ne csinálj már úgy, Krisztián, mintha nem tudnád!” – jellemző mondat volt, amikor nem értett egyet fiatalabb kollégájával. Többször megjegyezte: „olyan, mintha két Krisztián lenne”, az egyik, aki engedelmesen belesimul a Krausz által diktált narratívába, a másik pedig, amelyiknek van mersze ellentmondani egykori tanárának.Krausz: Olyan, mintha két Krisztián lenne

„Antifasizmus” mindenek felett

És hogy mi lenne az idősebb történész narratívája? Ő maga is úgy fogalmazott: az antifasizmus, amelyet az új, szerinte relativizáló narratíva megpróbál kiszorítani. Ennek lényege, hogy mivel a náci Németország támadta meg a Szovjetuniót,

a németek a hóhérok, az „ősgonosz”, amelytől meg kellett menteni a világot, a szovjetek pedig az áldozatok és megmentők is egyben; ez megingathatatlan tézis

– tette le a garast. Hozzátette: Ungváry szerinte a partizánokat éppolyan rossznak állítja be, mint mondjuk a német kollaboráns ukrán felkelőket, hogy megteremtse az „új gonoszt”, a „vodkaivó banditákat”, hogy ezzel relativizálja a németek és szövetségeseik bűneit. „Ezzel Krisztián borzalmas erkölcsi állapotba kerül” – mondta már belemelegedve Krausz, és idézte a zsidó partizánként tevékenykedő – egyébként Litvánia szerint a szovjet titkosszolgálat kötelékében civileket gyilkoló – Jichák Árád holokausztkutatót. „Mi van azzal a félmillió zsidó katonával, aki Sztálin hadseregében harcolt? Ők is a kommunizmust védték, ugyanaz alá az elbírálás alá esnek a partizánok, mint a megszállók?” – kérdezte magából kikelve.

„Ne tegyünk már egyenlőségjelet a két rendszer közé mint két totális diktatúra közé! Az egyik felszabadította Európát a nácizmus alól, írjuk le, tegyük világossá!”

A nácizmus legyőzése mindenképpen pozitív. Ami nem, hogy a sztálinizmus győzte le, és ahova bejutott, kiépítette a saját rendszerét – kontrázott Ungváry.

Krausz még felhánytorgatta neki, hogy nem ismeri az orosz forrásokat, nem járt szovjet levéltárakban. „Hetvenöt orosz forrás van a könyvemben. Ami a levéltárakat illeti: a podolszkiba, ahol az igazán fontos iratokat őrzik, be sem engedtek” – felelte a fiatalabb történész, és helyretette Krauszt: nem állította, hogy minden partizán gazember volt, és azt sem, hogy a zsidók a „fényességes szocializmust” akarták volna építeni, amikor beálltak partizánnak vagy a Vörös Hadseregbe, de ugyanígy a kollaboránsok sem meggyőződésből, hanem a túlélés reményében csatlakoztak a megszállókhoz.

A teljes cikk itt olvasható.