A nácik aranya
Javarészt rablott volt a náci arany, mint azt a független svájci vizsgálóbizottság utóbb megállapította, hiszen részben Európa – túlnyomórészt zsidó – polgáraitól, részben az elfoglalt, megszállt országok bankjaiból származott. Aranyat értek a rablott drágakövek, műtárgyak is, ám a többmilliárdos kincs jelentős része a háború befejeztével eltűnt; máig kutatnak utána. Igaz, jól értesült kincskeresőknek, nemkülönben az NDK titkosszolgáinak sikerült egyet s mást megtalálniuk.
A Jean-François Bergier genfi professzor vezette vizsgálóbizottság 2002-ben száraz tényként rögzítette: a hitleri birodalom aranykészletének nagy többsége rablás útján került a nácik birtokába. Először kisajátítással, elkobzással Németország, Ausztria és más országok polgáraitól, még akkor, amikor életben voltak. Később a németül Opfergoldnak, az áldozatok aranyának nevezett kategóriába a gettókban elrabolt értékek kerültek, majd pedig az auschwitzi krematóriumokból német alapossággal összeszedett fogarany.
Soha nem tudhatjuk már meg, pontosan mekkora volt ez a kincs, mert a nácik nyilvántartásai eltűntek vagy hiányosak. Valamint a nácik a beolvasztott aranyat a háború alatt a Svájci Nemzeti Bank szíves közreműködésével a nemzetközi piacokon értékesítették, hogy például svéd acélt vásárolhassanak a hadiiparnak. Ám hogy a méreteket elképzelhessük: 1945-ben amerikai katonák a bajorországi Walchensee környékén egy helyi férfiú bejelentése alapján 728, egyenként 12,5 kg súlyú aranyrudat tartalmazó ládára bukkantak fémkeresőikkel. Azaz több mint kilenc tonna aranyra.
Igaz, a helyiek szerint volt ott több is: szerintük eltűnt a környékről további három tonnányi, ugyancsak az SS által 1945 tavaszán elrejtett arany, továbbá ékszerek, dollárokkal és svájcifrank-bankjegyekkel teletömött zsákok. A falusiak három amerikai tisztet emlegettek, akik még a hivatalos kutatások megkezdése előtt jártak a környéken – ők nyilván hamarabb kaptak fülest. A szakadékban, ahol az eltűnt kincseket vélik, azóta is kutatnak. Eddig csak egy kilőtt Panzerfaustot találtak, és egy német katonaszökevény maradványait. A bajorok szerint a szökevény annak idején szembetalálta magát az SS kincsszállító konvojával, s a kéretlen tanút lelőtték.
De került a náci aranyból a Alpok osztrák oldalára is. Ernst Kaltenbrunner, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője, Himmler szintén osztrák helyettese 1944 karácsonyán érkezett a festői Altausseebe, Ferenc József kedvenc nyaralóhelyére. Rengeteg pénzzel, arannyal és azzal a bizarr reménnyel, hogy a vagyon birtokában együttműködhet majd a közelgő amerikaiakkal a bolsevikok ellen. Az amerikaiak persze elfogják, és 1946-ban a bitón végzi. Csak két évvel később talál egy vadász Kaltenbrunner hajdani hegyi menedékében a padló alá rejtve 200 ezer márkát. Azután a máig álló Villa Kerryben, ahol Kaltenbrunner lakott, egy ágyásból kerül elő 76 kiló arany, 10 ezer darab aranyérme, illetve 15 ezer dollár és 8 ezer svájci frank.
Kaltenbrunner munkatársa, Wilhelm Höttl – akinek fontos szerep jutott Magyarország megszállásakor – ugyancsak ott volt akkor Altausseeben. Virágzó helyi magángimnáziumát utóbb alkalmasint ugyanabból a forrásból alapította, ahonnan egykori főnöke is annyit merített. A nürnbergi perben a vád tanújaként vallhatott Kaltenbrunner ellen, és szólt annak rablott vagyonáról is. Höttl, a tapasztalt és kelet-európai kapcsolatokkal rendelkező kémfőnök aztán a nyugatiak szolgálatába állt, így a haja szála se görbült, és kitüntetett iskolaigazgatóként hunyt el 1999-ben a kies üdülőhelyen. Ahol egyébként 1952-ig háborítatlanul élt Adolf Eichmann felesége is, míg férje után nem utazott Argentínába.
Az „Alpenfestung” hegyei-tavai mellett Türingia volt a másik nagy aranyrejtekhely. A keletnémet tartományba átmenetileg bevonuló amerikai csapatok április 7-én Merker felhagyott bányatárlóiban ládák, zsákok százaira bukkannak. Bennük aranyrudak (és aranyfogak), aranyérmék, értékpapírok, bankjegyek, műtárgyak voltak. A lelet értékét két és fél milliárd márkára becsülték, és Frankfurtba, a központi gyűjtőhelyre szállították. Ahol is a javak többségére ugyanaz várt, mint a híres magyar „Aranyvonatban” lefoglalt magánértékekre: a raktárakban fosztogatták vagy eladták katonai kantinokban azzal az indokolással, hogy eredeti tulajdonosaik úgysem azonosíthatók már.
Előírták ugyan, hogy az arany és az árveréseken értékesített műtárgyak ellenértékét a Marshall-tervre, Európa újjáépítésére kell szánni, de hogy valójában mennyit fordítottak erre, azt szintén soha nem fogjuk már megtudni. Bernard Bernstein ezredes, akit Eisenhower tábornok az említett frankfurti gyűjtőhely és vizsgálótestület élére állított, kiderítette: a háború alatt a német és az amerikai bankok nem voltak egymásnak annyira ellenségei, mint gondolnánk. Azaz: a rablott javak egy része az összefonódások miatt sem szolgálhatott utóbb tisztességes célt.
Ahogy az NDK hírhedt Stasijának aranyásó akciója sem. Az állambiztonság 1962-ben határozott arról, hogy titokban önkényesen megnyitják a bankok magánszéfjeit, -trezorjait, különösen azokat, amelyekhez már régen nem nyúltak, „hogy birtokba vegyék a nem legálisan tárolt értéktárgyakat” – írta parancsában Erich Mielke tábornok, a Stasi főnöke. A titkosrendőrök, banki alkalmazottak, szakértők országszerte munkába álltak, s gyűlt az arany, az ékszer, a műkincs. Az állambiztonságot nem zavarta, hogy az „elhagyott javak” jelentős részének elhurcolt vagy elmenekült zsidó lehetett a tulajdonosa – fel sem merült, hogy a birtokos után kutassanak, ahogyan azt az NSZK-ban (ha nagy késéssel is) máig teszik.
A teljes cikk itt olvasható.
