Fotó: Németh Dániel / Libri Kiadó
Ha Örkény még élne, valószínűleg Salman Rushdie-hoz hasonlóan ő is Etgar Keretet, a kortárs izraeli irodalom állócsillagát tartaná az egyik kedvenc írójának. Keret több mint húsz éve bűvészkedik a rövid próza műfajával, sajátos hangvételű, hol fájdalmasan vicces, hol viccesen fájdalmas novellái és kisregényei hátborzongatóan pontos képet festenek Izrael abszurd mindennapjairól. Rendszeresen publikál a New Yorkerben, a Guardianben és a New York Timesban, könyvei közel negyven országban jelentek meg, Siren című története érettségi tétel Izraelben. A Boldog boldogultak című kisregény szerzőjével beszélgettünk öngyilkosságról, irodalomról és politikáról.
A Keret név ismert az építészet iránt érdeklődők körében, a világ legkeskenyebb, Varsóban található házát ugyanis önről nevezte el tervezője. Honnan jött a ház ötlete?
Amikor először megkeresett a ház lengyel tervezője, Jakub Szczęsny, biztos voltam benne, hogy csak ugratni akar, annyira valószerűtlennek tűnt az egész. Később eljött hozzám Izraelbe, és láttam rajta, hogy ez nem vicc, komolyan gondolja. Azt mondta, hogy a történeteimhez hasonlóan kompakt és minimalista házat szeretne tervezni. A ház valóban nincs egy méter a legkeskenyebb pontján, és a legszélesebbnél is csak alig több mint másfél, de a rövid idő alapján, amit eltöltöttem benne, elmondhatom, hogy teljesen élhető, tudtam benne írni, aludni. Meglepő módon egyáltalán nem volt klausztrofób érzés, mivel a plafon üvegből van, és való igaz, hogy a ház hihetetlenül keskeny, de nagyon hosszú és többszintes. A kedvencem egyébként a második emelet, onnan tűnik a legtágasabbnak a belső tér. Fontos számomra a családi kötődés is, mivel a ház az egykori varsói gettó területén van, ahol az anyám élt. Május végén egyébként az egész családommal ellátogatunk Varsóba [az interjú április végén, a Könyvfesztiválon készült – a szerk.]. Különleges utazás lesz, mivel anyám, aki Lengyelországban született, a második világháború óta nem járt itt. Az egész családját itt veszítette el.
Mennyire hatottak az írásaira a szülei által átélt tragédiák, illetve azok a narratívák, amelyek Izraelben a holokauszthoz kapcsolódnak?
Furcsának tűnhet, amit mondani fogok, noha nagyon is gyakori jelenség a második generációs izraeliek körében. A szüleink egyáltalán nem beszéltek a holokausztról, az érzéseik miatt, és azért sem, mert nem akarták a gyerekeiket ezzel a traumával terhelni. Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt szokás a múltról beszélni, majdhogynem olyan értelemben, hogy a múlt nem számít, a lényeg, hogy mi itt, Izraelben új életet kezdtünk. A mai napig nem igazán ismerem a családom történetét, nincs átfogó képem erről az időszakról, leszámítva néhány anekdotát. A kilencéves fiam sokkal kíváncsibb ezzel kapcsolatban, mivel nem abban a légkörben nőtt föl, mint én. Anyámon is azt látom, hogy amióta az apám meghalt, mintha nagyobb szükségét érezné annak, hogy az emlékeiről, élményeiről beszéljen. Izraelben egyébként a holokausztnak egyfajta szimbolikus jelentőséget tulajdonítanak. Az iskolában mindig azt hallottuk a tanárainktól, hogy aki nem élte át, soha nem lesz képes megérteni. Apám viszont ellenezte, hogy életének ezt a részét valamiféle emberfeletti, az emberi élményeken és tapasztalatokon felül álló szimbólumnak tartsák, és azt mondta: képzeljem el, milyen az, ha éhes vagyok, fázom vagy félek, a legrosszabb élményemet szorozzam meg százzal vagy ezerrel, és máris tudni fogom, milyen érzés volt. Mindig azt mondogatta: „Lehet, hogy ezek voltak életem legrosszabb évei, de ekkor szívtam el életem első cigijét, ekkor csókoltam meg először egy lányt. Jogom van ahhoz, hogy jó emlékeket is őrizzek a háborúról.”
Nagyon sajátos, abszurd hangvétele van az írásainak. Kiket tart fontos előképnek?
Kafka történeteinek hangulata nagyon közel áll hozzám. Sólem Aléchem zseniálisan bánik a párbeszédekkel, Iszaak Babeltől rengeteget tanulhat az ember arról, mitől működik a rövid próza. Kurt Vonnegutot ironizáló humora miatt szeretem nagyon. És persze ott vannak még a novella amerikai mesterei, Raymond Carver és John Cheever. Faulknert és Salingert is nagyon kedvelem, a kortársak közül pedig Jonathan Safran Foert és Gary Shteyngartot.
Az egyik legnagyobb könyvkiadói közhely, hogy az emberek nem olvasnak novellákat. Ehhez képest több mint húsz éve publikál ebben a műfajban, közel negyven országban jelentek meg a könyvei.
Ez egy globális jelenség, mindenhol azt gondolják a kiadók, hogy a novellákat nehezebb eladni. Noha Magyarország ebben kivétel, általában azt tapasztalom, hogy a legtöbb kiadóm az idősebb generációt képviseli, sokan közülük kifejezetten büszkék arra, hogy nincs okostelefonjuk, és nem akarnak szakítani a hagyományokkal. Szerintem ez egy önbeteljesítő jóslat. Ha novelláskötetek nem nyernek komoly irodalmi díjakat, ha a kiadók nem olyan elánnal képviselik e szerzőket és műveiket, mint a regényeket és íróikat, ha a kritikusok nem foglalkoznak velük olyan mélységig, mint a regényekkel, akkor ennek ez lesz a következménye. Személy szerint azt gondolom, hogy az internet korában a novella tökéletes prózai forma, mivel a novelláskötetek valóban nem feltétlenül a legjobb formái a novellák olvasásának, az elektronikus formátum viszont lehetőséget ad arra, hogy az ember egy-egy történetet vásároljon meg. Gondolj csak bele, gyakran a terjesztési modell teremt meg egy műfajt. Elég csak a vaskos pikareszk regényekre gondolnunk, amelyek tökéletesen megfeleltek a történelmi kor kívánalmainak. A digitális platformok nagyon jól passzolnak a novellákhoz, és ezt fel kellene ismerniük a kiadóknak, mert a novella jövője az internet.
A teljes interjú itt olvasható.
