A magyar Veritas

A rendszerváltás hivatalos történetét az állampárt egykori magas rangú kultúrkádere, a polgári demokrácia harcos és öntudatos ellensége, Bíró Zoltán írja, aki mindent megtett annak érdekében, hogy az állampárt frontembere legyen a Magyar Köztársaság „rendszerváltó” elnöke. A kincstári tévében a kincstári történelmet az egykoron a marxizmus hatékonyabb terjesztését sürgető Tőkéczky László mellett Kun Miklós adja elő, aki a legalázatosabb levelekben instanciázott Kádár Jánosnál, hogy hallgattassa el a Kun Béla szent emlékét sértő reakciós történészeket. A Veritast pedig Szakály Sándor vezeti, aki az „ellenforradalmi” Horthy-rendszer specialistájaként építette karrierjét a Kádár-korszakban, és Testvéri földön a magyar szabadságért címmel írta meg a Rácz Gyula vezette partizáncsoport történetét, a rendszerváltás után pedig Csurka István Bocskay Akadémiáján szolgálta a „nemzeti radikalizmust”.

Eközben az ellenzéki, szamizdatban publikáló, ’56 emlékét a diktatúra idején is szolgáló demokrata történészeket mocskolják, rágalmazzák, igyekeznek kiszorítani a szakma és a nyilvánosság perifériájára. Az élőket is, a holtakat is. Ez így logikus.

A minap emlegettem ezen a helyen Ludassy Mária „csúfondáros párhuzamokban” gazdag könyvecskéjét, A toleranciától a szabadságig címűt. Ebben olvassuk, miként érvelt Thomas Goodwin a XVII. században az ellen, hogy „az igazság védelmét az államhatalomra bízzuk”. Így: A mindenkori hatalom képviselői „azt fogják igazságként védelmezni, amit hasznosnak tartanak igazságként elfogadtatni a polgárokkal. S ezt az állami igazságot azok fogják legkönnyebben elfogadni, akik közömbösek az isteni igazság iránt, akik éppoly könnyen engedelmeskednének egy pogány fejedelem parancsainak is.” Ha a hatalom fogja meghatározni, mi az eretnekség, akkor „a politikai nonkomformizmust fogja vallási disszidenciaként üldözni”.

A teljes cikk itt olvasható.