A kölcsönös megértés jegyében

Július 1-én Jeruzsálemben Magyarország Tel Aviv-i nagykövetsége és a HOH jeruzsálemi szervezete közös megemlékezést tartott a Holokauszt 70-ik évfordulója kapcsán. Nagy Andor, Magyarország izraeli nagykövetének ott elhangzott beszéde az alábbiakban olvasható.

A kölcsönös megértés érdekében még sok tennivalónk van.

Ma gyászolni és emlékezni jöttünk össze. De nemcsak a Holokauszt áldozatait gyászoljuk, hanem Naftali Frankelt, Eyal Yifrachot és Gilad Shaert is. Azt a három ártatlan fiatalt, akiket szörnyű módon meggyilkoltak. Valamennyien abban reménykedtünk még pár napja, hogy ez a történet nem így végződik. Mint négy gyermek édesapja át tudom érezni azt a veszteséget, amit a szülők megélhetnek. Imádkozunk értük, a családjaikért.

A Magyar Kormány nevében a leghatározottabban elítélem ezt a borzalmas bűntettet. A tetteseknek felelniük kell a cselekedetükért. A magyar nép ebben a fájdalmas pillanatban a fiatal áldozatok családja és Izrael egész népe mellett áll.

Ártatlan fiatalokat öltek meg a terroristák. Annak a nemzedéknek a képviselőit, amelynek feladata és joga lenne a béke felelősségének felvállalása és eredményeinek a megélése. Ezzel a gyilkossággal megtagadták az ő alapvető emberi jogaikat, de egyben a béke vízióját is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Most szeretnék a mai rendezvényünk témájához visszakanyarodni, a magyar Holokauszt 70. évfordulójához és ezzel kapcsolatban szeretnék Önöknek egy történetet elmesélni. Április 28-án részt vettem a Knesszetben egy Holokauszt rendezvényen, amelyen magyar túlélők gyújtották meg a 6 millió áldozat tiszteletére a 6 fáklyát. Ezt követően levetítettek a teremben egy filmet, amelyet mivel héberül beszélt rajta egy idős hölgy, nem értettem. Az kiderült a számomra, hogy Auschwitzban, Mengele háza előtt beszélt, de hogy miről azt nem tudtam.

Majd hirtelen átváltott magyarra és a következőket mondta: Édesanyám ne hagyj el, anyukám ne hagyj magamra! És aztán folytatta héberül. A filmet követően az idős hölgynek Yuli Edelstein, a Kneszet elnöke elismerést adott át amelyet népes családjával együtt vett át. A rendezvény után odamentem ehhez az idős hölgyhöz és bemutatkoztam neki, hogy én vagyok a magyar nagykövet. Azt válaszolta, nagyon megtisztelő, hogy itt van ezen a rendezvényen, és bemutatott a családjának is. Az egyik lánya megkérte rá, hogy mesélje el nekem, mit kérdezett tőle az a riporter, akivel felvették a jelenetet Mengele háza előtt. Oh igen, mondta a hölgy, a TV-riporter megkérdezte tőlem a forgatás után, hogy vajon mit mondanék az édesanyámnak, ha 70 év után hirtelen megjelenne itt előttem. Akkor elgondolkoztam, hogy vajon mit is mondanék és így folytatta:

Egész úton – hazafelé –

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólítani

Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki?

Midőn, mely bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Míg állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék…

Röpült felém anyám…

S én csüggtem ajkán… szótlanul…

Mint a gyümölcs a fán.

Vagyis elszavalta nekem fejből Petőfi Sándornak a Füstbe ment terv c. versét úgy, hogy alig kellett neki segítenem, hogy megtalálja a szavakat. Akkor megértettem, hogy milyen erő lakozhat egy ilyen törékeny asszonyban, aki 13 évesen veszítette el az édesanyját és 70 év után képes volt arra, hogy az érzéseit egy versben mondja el fejből, amit gyerekkorában tanult. Akkor megértettem, hogy mennyire magyarok voltak azok a zsidó honfitársaink, akiket a haláltáborokba küldtek. Magyarul álmodtak, magyar verseket szavaltak, és magyarnak érezték magukat.

A Holokauszt magyar tragédia, magyar bűn, magyar felelősség, magyar fájdalom. Nemcsak a magyar zsidóságé, hanem az egész nemzeté.

Akiket a haláltáborokba hurcoltak, nem tudták, hova érkeznek. Nem volt módjuk a védekezésre, és esélyük sem volt a menekülésre. A gyermekeket az első pillanatban elszakították szüleiktől, a feleségeket férjüktől, a fiatalokat az idősektől, az életerőseket a gyengéktől, az egészségeseket az elesettektől, hogy aztán a reménytelenségben minden este ki-ki olyan kínzó kérdéseken tépelődjön, vajon túléli-e a másnapot? Vajon viszontlátja-e valaha is szeretteit? Vajon eljöhet-e az óra, ami e földi pokolból szabadulást hoz számára?

Ők soha többé nem élhették meg sem a szabadságot, sem szeretteik ölelését. Számukra nemcsak az emberhez méltó élet, de az emberhez méltó halál sem adatott meg.  Hóhéraik terve az volt, hogy úgy semmisítsék meg őket, mintha nem is emberek, nem is érző lelkek lettek volna, mintha meg sem születtek volna. Ez volt a végső megoldás valódi célja.  Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar zsidó volt. Itt lelte halálát közel félmillió honfitársunk.  Ők azok, akiket Magyarország német megszállása után a magyar állami szervek közreműködésével alig néhány hét leforgása alatt szisztematikus kíméletlenséggel gettókba zártak, majd Auschwitzba deportáltak. Olyan magyarokat, akiknek az volt az egyetlen bűnük, hogy zsidó családba születtek. Ez a hely lett Magyarország legnagyobb temetője.

Kivel az éhhalál, kivel a végkimerültség, kivel a kínzás, kivel fegyver végzett. Akikkel pedig egyik sem, azokra tömeges megsemmisítés várt. Az auschwitzi krematóriumok, gázkamrák, barakkok csendje azóta minden nap az ő emléküket és hiányukat idézi. Azokét a magyar zsidókét is, akikre nincs, aki emlékezzen, mert egész családjuk itt veszett oda, az unokáktól a nagyszülőkig.

 Nekünk rájuk is emlékeznünk kell. Emlékeznünk és emlékeztetnünk. Mert tragédiájukat nem tetézhetjük a feledés bűnével.

A Soá tragédiájának a megértéséhez önmagunkkal kell szembenéznünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a végső megoldás kikényszerítése a német megszállók ördögi terve volt. Máig ható fájdalom, hogy a magyar állam nem szegült szembe ezzel az akarattal, sőt annak kiszolgálójává vált. Az 1944. március 19-én megszállt Magyarország nem védte meg polgárait. Hatóságai azok szolgálatába szegődtek, akik honfitársaink elpusztítására szövetkeztek. Nem jelent sem mentséget, sem magyarázatot, hogy ez Európa sok más országában is így történt.

Mert halottainknak semmilyen magyarázat nem adhatja vissza az élet lehetőségét. Senki sem adhatja vissza őket nemzetünknek. Ez közös veszteség, közös fájdalom, közös gyász nekünk, ma élő magyaroknak. És közös gyász, közös veszteség, közös fájdalom az utánunk jövőknek is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 A történelem megtanította a magyarokat arra, hogy idejében kell tenni az antiszemitizmus ellen. Hiszen tudjuk, mekkora pusztítást okozott ez a zsidóságnak, de Magyarországnak és Európának is. Azt is megtanultuk, hogy az antiszemitizmus nem természeti csapás, hanem emberek műve. Rossz embereké. Ma azt látjuk, hogy az antiszemitizmus erősödik egész Európában, Magyarországon is.

A teljes beszéd itt olvasható.