“A kávéházakban már nem ülnek nők”

Elisabeth Badinter francia filozófussal és Alice Schwarzer német újságírónővel Michaela Wiegel, a Frankfurter Allgemeine Zeitung újságírója beszélget.

Vezethet a muszlim kultúrájú térségből érkező tömeges bevándorlás az antiszemitizmus megerősödéséhez a társadalmainkban?

Elisabeth Badinter: Ez nem könnyű kérdés. A bevándorlók első és második generációja Franciaországban egyáltalán nem tűnik ki a többségi társadalomból ilyen téren. A radikális antiszemitizmus csak a harmadik, már Franciaországban született generációval jelent meg. Erre a generációra jellemző, hogy közel áll hozzájuk a radikális iszlamizmus is, amit bizonyos imámok terjesztenek. Napjaink Franciaországában nincs még egy olyan népességcsoport, amelyet – akár a zsidókat – pusztán a vallásuk miatt zaklatnának, bántalmaznának vagy akár meg is ölnének. Ezeket a bűntényeket olyan személyek követik el, akik bevándorló háttérrel rendelkeznek, valamint az iszlamizmus elkötelezettjei.

“A németországi antiszemitizmus zsidó perspektívából” című tanulmány nemrég nyilvánosságra hozott eredményei szerint a megkérdezett zsidók háromnegyede komoly problémának érzi az antiszemitizmust. A francia viszonyokhoz hasonló helyzet fenyegeti Németországot is?

Alice Schwarzer: A jelenség új, de nem muszlim eredetű. A török bevándorlók első két generációjára nem volt jellemző sem a nők elkendőzése, sem a nyílt antiszemitizmus. Inkább a fiatalabb araboktól jött, akik nem éltek mindig Németországban, hanem sok esetben újonnan érkeztek. Számomra úgy tűnik, hogy viszonylag kevés köze van az iszlámhoz, mint valláshoz, viszont annak átpolitizált, nyíltan antiszemita és anticionista áramlataihoz annál több. Nem csodálkozom tehát, hogy az a kevés zsidó, aki Németországban él és a franciáknál érthető módon még érzékenyebb a kérdésben, nyugtalan a helyzet miatt.

Franciaországban 2016-ban minden harmadik rasszista bűntény zsidók ellen irányult, habár ők alig egy százalékát teszik ki az összlakosságnak. Hogyan védi az állam a zsidó kisebbséget?

Badinter: Az állam nem védi őket. Épp ez a probléma. De van erre egyáltalán lehetősége? Az állam háttérben maradásának politikai okai is vannak. Az egyensúlyt a zsidókkal és muszlimokkal való bánásmódban fenn kell tartani. Hisz természetesen a muszlimokat is érik rasszista támadások. Franciaországban mintegy 500 000 zsidó és 6 millió muszlim él.

Schwarzer: Még valamit meg kell említeni. Ebből az 500 000-ből semmiképp sem érzik magukat mind elsősorban zsidónak. Ők nem egy közösség. Sokan egyszerű franciák, akik csak az életüket akarják élni nyugalomban. Belőlük először az antiszemiták csinálnak újra zsidót.

Franciaországban közben állítólag vannak olyan negyedek, ahol az arab és muszlim származású férfiak uralják az utcaképet és a nők nem kívánatosak. Igaz ez?

Badinter: Ezt saját tapasztalatból meg tudom erősíteni. Öt évvel ezelőtt még gond nélkül beülhettem nőként Aubervilliers vagy La Courneuve kávézóiba. Ennek már vége. Egyszerűen már nem látni nőket a kávézókban. A nők elkendőzése nagyon nagy sebességgel terjed. Azt viselik, amit én csak a muszlim testvériség egyenruhájának nevezek. De természetesen ez csak néhány, egész pontosan meghatározható negyedre igaz. Ugyanakkor azt látom, hogy időközben már a kicsi, ötéves lányokat is fátyollal takarják el. A burka betiltása sajnos ezen semmit nem változtat.

A franciaországi zsidó kisebbségre nem jellemző egyfajta vallási visszahúzás a gyökerekhez, pont azért, hogy jobban összezárjanak?

Badinter: Mindenekelőtt biztonsági okokra vezethető vissza, ha egyre több szülő adja az államiból zsidó iskolákba a gyerekeit. De természetesen megfigyelhető az ortodox létforma erősödése is. Szerintem például nem normális, hogy a gyerekeket kipával a fejükön küldik iskolába. Miután Marseille-ben megkéseltek egy zsidót, az ottani rabbi kifejezetten azt kérte, hogy nyilvános helyen ne viseljék a kipát. Csakhogy az országos főrabbinátus azonnal ezzel ellentétes álláspontra helyezkedett. Személy szerint nagyon sajnálom ezt. Az apám, aki igazi hívő volt, mindig azt mondta, hogy a kipát a zsinagógában, vagy otthoni imádkozáskor veszi fel az ember. De az utcára soha!

Schwarzer: Képzeljék el a következőt. Elisabeth Badintert és engem, mivel mindketten kritikusan állunk a politikai indíttatású iszlámhoz – aminek egyébként az első áldozatai muszlimok voltak – a baloldal egy része és néhány fiatalabb, úgynevezett interszekcionális feminista, iszlamofób rasszistáknak nevez. Szerintük ugyanis nekünk, mint fehér bőrű, polgári háttérrel rendelkező feministáknak, nincs jogunk más kultúrákat kritizálni. Engem pellengérre állítottak, mert merészeltem felhívni a figyelmet a tényre, hogy a kölni szilveszteri szexuális zaklatásokat túlnyomórészt a Magreb régióból származó férfiak követték el. A kérdés az: hogy akarunk változtatni a jelenlegi problémákon, ha nem szabad nevükön neveznünk azokat?