A Jobbik-pánik elleni orvosság

Novemberben, Ózdon elsöprő győzelmet aratott a Jobbik polgármesterjelöltje, éspedig úgy, hogy a Fidesz óvása után megismételt szavazáson kétszer annyit voksot kapott, mint eredetileg, októberben. A nemzeti radikális párt folyamatosan erősödik, a Szonda Ipsos márciusi felmérése szerint a teljes lakosság körében 3 százalékra megközelítette a Fideszt. Nagyon komoly megfigyelők véleménye szerint a Quaestor-botrányból is ő profitál. Ha ez így megy tovább, 2018-ban a legerősebb párt lesz. Kell-e félni?

Most már minek.

Kellett volna.

A Jobbik mint párt 2009 elején, az Európai Parlament választásának kampányában lépett elő a jelentéktelenségből, de amit képviselt, az addig sem volt jelentéktelen. Azonkívül – nagyrészt – nem volt szalonképtelen, de erre az apróságra senki sem akart figyelni. A közélet résztvevőit megnyugtatta, hogy a Jobbik, pontosabban a MIÉP–Jobbik pártszövetség csak 2 százalékot kapott a 2006-os választásokon.

Ez a főárambeli politikusok szemszögéből annak a bizonyítéka volt, hogy a magyar nép nem vonzódik a szélsőségekhez – máshol 10 százalék körüli szavazat jut a nemzeti radikális pártoknak, nálunk bezzeg nem. Kevés politikusnak és elemzőnek tűnt fel, hogy van egy másik irányzat is, ami nem tudott megerősödni a többi posztkommunista országhoz képest, ez pedig a konzervatív-liberális vagy jobbközép. Abba se nagyon gondolt bele senki, hogy a pillanatnyi pártszerkezet mennyiben a sajátos magyar választási rendszer következménye: hogy ha nem tarolna a „hasznos szavazat”, a két legnagyobb pártot sokkal kevesebben választanák, és több párt, több politikus élne meg mellettük.

2009-ben aztán az EP-választások eredménye, a Jobbik csaknem 15 százaléka mindenkit meglepett, a nagy pártok – főleg a Fidesz – bérpolitológusai fejvesztve keresték a magyarázatot és azt, hogyan lehetne a dolgot a másiknagy pártra kenni.

Mi történt közben a valóságban? Természetesen az, hogy kitört a gazdasági válság. De miért nem a Fideszt erősítette tovább a válság is? Azt a Fideszt, amelyik 2006 ősze óta toporzékolva várta, mikor lesz övé az egypárti uralomhoz szükséges elsöprő többség, és annak elérésére minden létező eszközt felhasznált?

A Jobbik térhódításának szükséges feltétele az volt, hogy ugyanazt a politikai nyelvet beszélje, amit a politikai közösség nagy többsége (mármint azok, akik 2009 előtt csak a Fideszre, annak országos és helyi jelöltjeire, népszavazási kérdéseire szavaztak – a 2008-as „szociális” népszavazáson ez az arány már meghaladta a 80 százalékot). Ez a nyelv, mint azt a Bárányvakságban, remélem, sikerült bizonyítanom, két ideológiai szenvedélyen alapult: a Trianon-fókuszú nacionalizmuson és a Kádár-kori életszínvonal-növekedés következményén, a jótét (szocialista) államhoz fűződő szerelmi viszonyon.

2002 után a Fidesz semmi más politikai nyelvet nem beszélt, mint ezt a nemzeti szocialistát (egybeírva mást jelent), és nyájába fogadott mindenkit, akik ezt magukénak vallották, köztük a szélsőségeseket is. A 2002-es hídfoglalástól a Parlament 2006-os blokádjáig, a 2004-es népszavazástól 2009 tavaszának legfőbb agitációs témájáig, a sukorói ingatlanügyig sorozatosan szélsőséges csoportok kezdeményezéseit használta fel – vagy ilyen csoportokat használt előretolt ék gyanánt a másik oldal elleni hadjáratban. Gaudi Nagy Tamás 2004-ben vagy Morvai Krisztina 2006–7-ben a Fidesz kegyeltjeként (külső szövetségeseként) mondta ugyanazt, amit 2009 után már a Jobbikon belülről.

A teljes cikk itt olvasható.